Kezdetben ketten voltunk: a sivár homokpart s én. Aztán sokan voltunk: csillogtak a homokban az apró kavicsok.Hosszas nézelődés után ráleltem arra az egyre, arra az egy kavicsra, ami az enyém lehet attól fogva mindörökre. Kicsinyke- épp akkora, mint a kisujjamon lévő körmöm, de úgy csillogott, ahogyan méz csillog az üvegcsében. Még a színe is egyezett- gyönyörű sárga.Ahogy egyre jobban ringatózott az aprócska kődarab a tenyeremben, éreztem, hogy mégsem az elnehezült kezembe való. Még egyszer s utoljára rápillantottam a szerzeményemre, s beledobtam az óceánba.
Olyan sápadt volt a szakítás,
olyan hangtalan.
Mégis, mikor eldobtam,
az óceánba hullott vele lelkem egy darabja,
s most olyan hangos sírásától a sziget,
ahogyan lelkem kacsájának hápogása,
mely átölelte az elapadt tavat,
s a száradt lanka
beburkolózva maradt a fájdalmas madárdalban.
De hogyan is ne öltött volna emberi formát a lelkem,
s hogyan is ne zokogott volna olyan keservesen,
s hogyan is ne zengett volna tőle az óceán ezen szeglete,
mikor a csend olyan gömbölyű s törékeny,
hogy már rég elgurult,
s gurulása közben
össze is törött.
(de legalább puha, csilingelő hangot adott)