Egy enyhe, januári napon Bella izgatottan szaladgált fel-alá. A falusi ház hatalmas ud-vara megtelt emberekkel, a kapu előtt, az árokparton parkoló autók hosszú sora kígyózott. Az udvarra mama kihurcolta a benti faasztalt, s bár papa ragaszkodott hozzá, hogy segítsen neki, az idős néni makacsul elutasította a figyelmes ajánlatot. Szerette egy picit megerőltetni magát, utána mindig olyan jól esett leülnie és panaszkodnia egy keveset. Az asztalkára piros-fehér kockás terítő került, rá pedig egy fonott kosárkában – amiben húsvétkor hímes tojást szokás tartani – melegen illatozó, friss pogácsák.
Sorban érkeztek a vendégek. Mosolyogva, egy-egy puszival köszöntötték egymást, és ugyan a tömegben sok ismerős arcot vélt felfedezni, Bella kíváncsian kémlelte a számára idegen jövevényeket. Néhányuk szinte azonnal megkörnyékezte Bellát, szép kislány, mond-ták, igen nagyra nőtt, a Józsiék biztosan nagyon örülnek neki. A messziről érkezett urak va-lami disznóvágást is emlegettek, s bár Bella elképzelni sem tudta, mi lehet az a disznó, ettől csak még izgatottabb lett.
Ahogy telt az idő, a vendégek egyre kevesebbet foglalkoztak Bellával, helyette előke-rültek a virágos pálinkáspoharak, színültig töltve édeskés birsambróziával. Isten-isten, bólin-tottak egymásra mosolyogva, majd óvatosan összekoccintották az üvegeket. Ki-ki felhörpin-tette pohara tartalmát, majd lágy, elégedett sóhajukkal leheletfelhőt rajzoltak a hideg, téli levegőbe. Hátba veregették papát, igen jó ez a birs, hízelegtek, majd szabadkoztak, hogy bár nagyon kedves tőle, ők most inkább mégse vinnének haza az italból.
A gyerekek vidáman szaladgáltak a latyakos kertben, játék közben bele-belemarkoltak a pogácsás kosárba, mama jézusmáriázott is rendesen, hogy már megint nem készült elég finomsággal. Néhány nő zsebre dugott kézzel álldogált a kerítés mellett, beszélgetés közben lopva a futkorászó kölykökre tekintettek.
Bella nem győzte kapkodni szemét e rengeteg ember közt, mégis legjobban egy nagy-darab, fekete kabátot viselő, ősz szakállas férfi megjelenése nyűgözte le. Ő volt a böllér. Milyen gyönyörű, mélabús csengésű ez a szó, gondolta. Nem tudta eldönteni, hogy a szó melankolikus hangzása, vagy a férfi határozott kiállása teszi, de Bella szíve minden alka-lommal hevesebben kezdett verni, mikor óvatosan a böllérre tekintett. Egyszer, mikor a férfi éppen pipázott, tekintete hirtelen találkozott Belláéval. Mindketten mozdulatlanná dermed-tek, majd a férfi szája cinkos mosolyra húzódott, sűrű szemöldöke alól kivilágító jégcsap-szemei mellett összegyűrődtek a ráncok.
– Gyertek, kezdődik a disznóvágás! – kiáltotta el magát papa. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, s komótosan elindultak az udvar végében álló, régi fapad felé. Bellát majd’ szétvetette a kíváncsiság, mégis ki vagy mi lehet az a disznó. Reménykedve nyújto-gatta a nyakát, hátha a vendégek tömegéből egyszer csak előtűnik a rejtélyes teremtés, de hiába. Ekkor papa odalépett hozzá, majd így szólt mézes birsszavakkal:
– No, Bellácska, drága, gyere szépen! – s azzal egyenesen a vendégkoszorú közepére, a régi fapadhoz vezette. Két másik férfival alulról belékarolva, erős nyögések közepette fel-fektették a pad tetejére, majd hátrébb álltak. A tömeg kettévált, s előlépett a böllér. Lenézett Bellára, aki a férfi tokája miatt szinte alig látta a böllér sűrű bozótszakálla mögött megbújó bárgyú vigyorát. Rossz érzés fogta el, hát még mikor megpillantotta a böllér jobb kezében lévő pengeéles kést. A férfi a karját lassan az ég felé lendítette, majd egy hirtelen mozdulat-tal lesújtott.
Bella ekkor értette meg. Őt vágják le. Ő a disznó.
