A Szabó család – ahogy eddig minden évben – a nagyszülőknél ünnepelte a kará-csonyt. Az ajándékozásra csak késő este került sor, egészen addig az ünnepre oly jellemző káosz uralkodott a kis második emeleti lakásban. Az idősebbik lánynak, Katinak az évek során sikerült elég tapasztalatot gyűjtenie ahhoz, hogy ha megszűntetni nem is, de képes legyen átvészelni ezt a kavalkádot. Húga, a hároméves Hédi is otthonosan mozgott a türel-metlenül kiabáló, sürgölődő felnőttek lábai között, hol a fát díszítő szaloncukrokat lopta ki csomagolásukból, hol pedig a rumos sütit dézsmálta titokban, hiába figyelmeztette Anya, hogy azt neki nem szabad.
Edények csattogtak, poharak koccantak, az égősorok villogtak a háttérzajként szolgáló karácsonyi zene halk dallamára, a felnőttek hangos beszéde hol nevetésbe, hol heves vitába csapott át, és e kaotikus hangzavar közepette Kati megállt, és lehunyta a szemét. Az éles zajokat és erős fényeket kizárva mélyet szippantott a levegőből. A karácsonyfa édeskés fe-nyőillata és a frissen sült mézeskalács gyömbéres aromái vegyültek azzal a jellegzetes dohos szaggal, ami csak a régi panelházak lakásaira jellemző, létrehozva az illatok azon kakofóniá-ját, amely Katiban mindig a Nagyiéknál töltött karácsonyt idézte elő.
Csengettek. Hirtelen, mint egy varázsütésre, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált: a poharak megálltak a levegőben, Hédi keze a szája felé félúton megdermedt a rumos sütte-ménnyel és még Nagypapa is szüneteltette egy percre a pálinkakínálgatást.
– Megjött a Jézuska! – kiáltott az izgalomtól – és kicsit a sütitől – az örömmámorban úszó Hédi.
– Jaj, Józsi, engedj oda, ne lábatlankodj itt! – torkollta le Nagyi Nagypapát, miközben a konyhából a bejárati ajtó felé rohant, lisztes kezét sietve egy konyharuhába törölve. Mögötte felsorakozott a család többi tagja, kíváncsian kémleltek az ajtó irányába, hiszen nem számí-tottak vendégre.
Mikor végre kinyílt a bejárati ajtó és megpillantották a titokzatos jövevényt, mindenki meglepetten bámult a küszöbön álló férfire. Magas volt, csizmát, vastag szőrmekabátot és kalapot viselt, melynek a karimáján a megtapadt hópelyhek már olvadásnak indultak, kisvár-tatva pedig már csak apró vízcseppek jelezték egykori jelenlétüket. Vastag, sötét szemöldöke alól szinte kivilágítottak tengerkék szemei, melyekben rémület és zavarodottság tükröződött. Mielőtt még bárki bármit kérdezhetett volna, hirtelen megszólalt, mély, öblös hangja halkan visszhangzott a lépcsőházban.
– Szép jó este! – köszönt, szavait egészen élessé tette erős orosz akcentusa. – A nevem Alexander Vorobjob. Magyar rokonoknál voltam vendégség. Lekés utolsó vonat Moszkvába. – hangjában még halványan ott csengett a zavarodottság. Nagypapa mit sem törődve a férfi kétségbeesett magyarázkodásával már csapta is volna rá az ajtót. Ő csupán egy betolakodót látott az oroszban, aki félbeszakította az idilli karácsonyi készülődést. Ám Nagyi ezúttal is gyorsabb volt nála, s kedves szavakkal úgy szólt az elveszett vándorhoz, ahogy csak egy iga-zi angyal tud.
– Jó estét, kedvesem! Kerüljön csak beljebb, hisz megfagy ebben a hidegben! Beszél magyarul?
– Igen. Nem sokat, és sokszor hibáz, de beszélek – bólogatott határozottan, miközben belépett a karácsonyi hangulatot és melegséget árasztó lakásba. – Elnézésüket kérem a zava-rásért, de nem tudni, mi tévő legyek.
Széttárt karokkal állt az értetlen család előtt, bátortalan mosolyában őszinte sajnálat bújt meg, és bár próbálta leplezni kétségbeesését, a szemében egy pillanatra halványan meg-csillant az aggodalom szikrája. Olyan magatehetetlenül állt az előszobában, fáradtan, csontig átfagyva, hogy még Nagypapának is megesett rajta a szíve.
– No, nem kell így álldogálni, jöjjön, üljön le a konyhában! Ott jó meleg van, legalább megszárad egy kicsit. Mondja csak, szereti a pálinkát?
– Köszönöm szépen! – mondta az orosz megilletődve, miközben Anya lesegítette róla a kabátját, majd kissé bátortalanul hozzátette: – A pálinkát kóstolni már, de nem nagyon sze-retni…
– Na, akkor éppen itt az ideje, hogy megszeresse. Foglaljon itt helyet, én pedig már hozom is a kóstolót.
Így történt, hogy a váratlanul betoppant vendég egy szempillantás alatt a gyéren bevi-lágított konyhában találta magát a fűtőtest mellé helyezett székre ültetve, és fejét csak úgy kapkodta a két nagyszülő között, akik nem győzték elárasztani kérdéseikkel. Az ajtón átszű-rődő beszélgetésből keveset értett a folyosón továbbra is értetlenül ácsorgó Anya és Apa, de az elcsípett mondatfoszlányokból sikerült megtudniuk, hogy a következő Moszkvába tartó vonat csak másnap indul. És így történt az is, hogy abban az évben a karácsonyt az orosz társaságában töltötték.
Egy kevés idő múlva már a család minden tagja a kis konyhában nyüzsgött. Anya Na-gyinak segített feltekerni a bejgliket, Apa és Nagypapa komoly, felnőttes dolgokról beszél-tek, a gyerekek pedig körülugrálták a vendéget. Hédi bonyolult szavakat tanított az orosznak, majd minden egyes alkalommal, amikor a férfi megpróbálta kiejteni azokat, a kislány önfe-ledt kacagásban tört ki. Kati már nagylány volt, így ő tudta, nem illik kinevetni másokat, ám hiába próbálta figyelmeztetni kishúgát, Hédi rá se hederített.
A konyhai kavalkád közepette Anya keze hirtelen megállt a bejglivel teli tepsi fölött, arca teljesen elsápadt, szemei értetlenül cikáztak a helyiség szegletei között, mígnem végül tekintete megállapodott a jövevényen. Súgott valamit Nagyinak, majd szinte alig észrevehe-tően intett Apának, hogy kövesse a folyosóra. Becsukták maguk mögött a konyhaajtót, ezzel kizárva a nyüzsgést. Mielőtt Apa szóra nyithatta volna a száját, Anya rémülten habogni kez-dett.
– Eltűnt! – suttogta. – Az előbb még megvolt, és most sehol sincsen. Az orosz volt! Hogy merészeli?!
– Hé, ne olyan hevesen! – próbálta csillapítani Apa. – Egyáltalán mi tűnt el?
– Hát a jegygyűrűm! – Anya idegesen mutatta fel bal kezét, s ujjain valóban hűlt helye volt az ékszernek. – Egész este rajtam volt, majd hirtelen betoppan ez az idegen, és csak úgy nyoma vész.
– Egyáltalán nem lehetünk benne biztosak, hogy bármi köze lenne a gyűrű eltűnésé-hez. Nem lehet, hogy levetted valamikor az este folyamán, csak a nagy sürgés-forgás köze-pette kiment a fejedből?
– Soha nem veszem le, és ezt te is pontosan tudod.
Apa megadóan sóhajtott – ezzel tényleg nem tudott vitatkozni. De bizonyíték nélkül mégse gyanúsíthatja meg a vendéget! Talán ha titokban átnézné a holmiját, vagy…
– Ha te nem, majd én beszélek a fejével – szólt ingerülten Anya, de mielőtt még le-nyomhatta volna a konyhaajtó kilincsét, Apa egy gyors mozdulattal megállította, majd nyu-godt hangon így szólt:
– Ne! Még ne. Mindjárt elkészül a vacsora, majd akkor megpróbálok a közelébe fér-kőzni valahogy. Így mielőtt megvádoljuk, megbizonyosodhatunk róla, hogy valóban nála van a gyűrű.
Anya hálás mosollyal nézett Apára, a tekintete egy királylányéhoz volt hasonló, akit a hős lovag megmentett a hétfejű sárkány rabságából, s kit megmentőjétől már csak ásó, kapa s nagyharang választhat el. Igen, ez az ő férje, kitől a gyűrűt kapta szerelmük zálogaként, azt a gyönyörű gyűrűt, ami most az orosznál van.
– Legyen! – mondta végül, majd visszaléptek a konyhába, ahol már meg volt terítve az asztal. Előkerült a karácsonyi terítő, amit az évnek csupán ezen a napján használtak már Anya kislány kora óta. Nagyi gondosan rásimította az asztalra, hogy egyetlen gyűrődés se maradjon rajta, s a makulátlan krémszínű abroszon csak pár halvány folt emlékeztetett az előző évek karácsonyaira. Rajta a virágos porcelánkészlet, amit még Nagypapáék hoztak nyugati nászútjukról. A tányérok mellé csillogó pezsgőspoharak kerültek, még Hédi és Kati is kapott egyet. Persze ők csak almalevet ittak a felnőttes pohárból.
– Mindenki a helyére, hozom a halat. Vigyázat, nagyon forró! – adta ki a parancsot Nagyi. Kati a salátát vitte, Hédi a krumplipürét, Apa pedig finoman megfogta az orosz vál-lát, majd mosolyogva az egyik székhez vezette.
– Jöjjön csak, üljön ide mellém! Az anyósom készíti a legjobb halat a világon, ilyen finomat még biztosan nem evett.
A harcsa valóban mennyei volt, Nagypapa ki is jelentette, hogyha az olimposzi istenek tudomást szereztek volna a recept létezéséről, egy falat ambróziát nem ettek volna többé. Hédi erre csak annyit mondott, hogy így viszont több marad nekik, ezzel pedig mindenki egyetértett. Az orosz férfi sem győzte szegényes szókincsével dicsérni a vacsorát, mind a tíz ujját lenyalta, és még repetát is kért. Egyedül Apa nem tudta teljességgel átadni magát az élvezeteknek, egyre csak azon járt az agya, hogyan cselezhetné ki a mellette ülő férfit.
Miután befejezték az evést, Anya összekapkodta az üres tányérokat, hogy a helyükre kisebbek kerülhessenek. Nagyi kivette a sütőből a bejglit, majd a forrón gőzölgő tepsit óva-tosan az asztalra helyezte. Mint amikor a múzsa csókot lehel a költő homlokára, úgy cirógat-ta meg a sütemény illata az asztalnál ülőket. Eljött az este fénypontja. A bejgli. Mindenki szedett magának, és azonnal nekiálltak az evésnek, csak úgy csattogtak a villák a tányéro-kon. Egyszer csak a vendég kezében megmerevedett a villa, összeráncolt szemöldökkel pis-logott tányérjára.
– Fene visz el! – mormogta fintorogva, majd hirtelen kiköpte a szájában lévő falatot. Ebben a pillanatban Nagyi leesett állal a szívéhez kapott. Pályafutása során még egyetlen-egyszer sem kifogásolta senki a bejglijét. A család többi tagja is a meglepettek értetlenségé-vel nézett össze, hol a nagymamára, hol pedig az oroszra kapva tekintetüket. A vérig sértett Nagypapa éppen állt volna fel a székéből, hogy közölje a vendéggel, egy perccel sem ma-radhat tovább az ő házában. Így visszaélni a vendégszeretetével! Már akkor rá kellett volna csapni az ajtót, amikor megérkezett!
Ám ebben a pillanatban – mindenki legnagyobb döbbenetére – a férfi villájával turkálni kezdett a tányérjára kiköpött falatban, a süteménynek megadva ezzel a végső kegyelemdö-fést. A konyhában lévő összes szempár a posztumusz megszégyenített bejglire szegeződött, amiből hirtelen előbukkant egy ezüstösen csillogó fémdarab. Amikor az orosz villája talál-kozott az apró tárggyal, tompa koccanás hallatszott, majd a férfi szeme felcsillant, és elége-detten felkiáltott. Kezével beletúrt a falatba, majd hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve kiszedte belőle a fémdarabot, melyre azonnal rátapadtak a társaság kíváncsi tekintetei. Anya volt az első, aki felismerte.
– De hiszen ez az én jegygyűrűm! – kiáltott fel, és ebben a pillanatban hangos neve-tésben tört ki. A család többi tagja az orosszal együtt értetlenül nézett Anyára, egyedül Apa csatlakozott hozzá, aki olyan jóízűen kacagott, hogy alig győzte könnyeit törölgetni. Ahogy ránézett a tekintetét értetlenül kapkodó oroszra, képtelen volt akár egy percre is elhinni, hogy az előbb még lopással akarta gyanúsítani. Minél tovább nézte, annál inkább csak azt a férfit látta, aki valójában volt: egy kétségbeesett, kékszemű orosz ember, aki abban az évben nem jutott haza karácsonykor. A család pedig azóta is nevetve emlegeti fel azt a bizonyos karácsony estét az orosszal és az eltűnt eljegyzési gyűrűvel.
