Élt egyszer egy férfi, akit Józsefnek hívtak. József igen beteges ember volt, a hét min-den napjára jutott valami, amire éppen panaszkodhatott. Hol a fejét fájlalta, hol a könyöke viszketett módfelett, az érzékeny ízületei mindig előre jelezték a frontokat, de az sem volt ritka, hogy a kocsmába vagy a postára menet hirtelen erős émelygés tört rá. A faluban úgy tartották, hogy József valójában csak képzeli magának ezeket a tüneteket, hogy ne kelljen dolgoznia. Szajkó asszony szerint – akinek azok a méltán híres, élénkpiros muskátlik díszí-tették ablakát – pedig egyenesen hipochonder volt. Ezt a találó kifejezést a szombat esti te-lenovellában hallotta, ami azonnal Józsefet juttatta eszébe, így már a stáblista alatt megszü-letett a diagnózis.
A férfi azonban tudta, panaszai nemcsak hogy valósak, de egyre súlyosabbá válnak, ám igazát hiába igyekezett bizonygatni, egyre kevesebben hittek neki. Idővel az orvosok is kezdték kétségbe vonni a tünetek létezését, ami Józsefet annyira elkeserítette, hogy elhatá-rozta, világgá megy. Nem volt többé maradása a faluban. A faluban, ahol alaptalanul vádol-ták, s melynek közössége napról napra egyre jobban kitaszította magából.
Egy reggel aztán egy piros-fehér kockás batyuba három napra elegendő élelmet és vi-zet csomagolt magának, majd útnak eredt. Alig ért el a falu határáig, mikor hirtelen észbe kapott, hogy hiszen neki már tegnap este óta be van állva a bal válla, s most ő ezen a fájó testrészén támasztja a batyu kemény botját. Több se kellett neki, egy határozott mozdulattal átlendítette a fapálcát a feje fölött, ám a mozdulat hatására éles fájdalom nyilallt végig a jobb oldalán is. Mit volt mit tenni, gyötrelem ide vagy oda, József egy katona rendíthetetlen tűrőképességével, a sajgásra rá se hederítve cipelte tovább a batyut, miközben mögötte a falu képe egyre jobban összemosódott a ragyogóan kék éggel.
Ment, mendegélt, mígnem egy sűrű erdőbe nem ért. Ahogy a magas fák lombjának ár-nyékában haladt tovább a boldogabb élet reménye felé, hirtelen megrezzent mellette egy bokor. Odakapta a fejét, mire a levelek közül előugrott az Ördög, és így szólt:
– Megállj, József!
A férfi a meglepetéstől alig bírt megszólalni.
– Hát te tudod a nevemet? – kérdezte hebegve.
– Tudom, s azt is, hogy mindenféle kórnak és betegségnek rabja vagy. De többé nem kell szenvedned, mert én ismerem a gyógyírt bajodra.
– Igazán? – csillant fel a reménytől József szeme. Az Ördög válasz helyett ekképp folytatta:
– Bizonyára ismered a mondást: minden nap egy alma az orvost távol tartja. – József megerősítésképpen bólintott. – Nincs is más teendőd, mint hogy a hét összes napján egyél egyet a gyümölcsből – s ezzel egy hatalmas kosár tűzpiros almát nyújtott az ember felé.
József habozott. Jól tudta, hogy nem ő lenne az első a történelem során, aki hibát követ el e bizonyos gyümölcs elfogadásával. Ám mégis győzött benne a vágy. A vágy, hogy egy-szer, s mindenkorra megszabaduljon kínjaitól. Óvatosan a kosár felé nyújtotta kezét, majd abban a pillanatban, mikor annak fülét markába zárta, az Ördög kámforrá vált. Amilyen gyorsan megjelent, olyan hirtelen el is tűnt.
A férfi úgy döntött, visszatér a faluba. Már a hazafelé vezető úton nekilátott az aznapi almának, s az első harapás után érezni vélte fájdalma enyhülését. Mikor megérkezett a falu-ba, csalódottan konstatálta, hogy sértődött távozását egyetlen árva lélek sem vette észre. Ám kedvét még ez sem szeghette, hiszen immáron kezében tartotta a varázsszert, a megoldást a problémáira.
Teltek-múltak a napok, a Hold és a Nap sorra váltották egymást az égbolton, de József nem észlelt semmi javulást az állapotában. Sőt, ami azt illeti, mintha sorsa rosszabbra fordult volna, újabb és újabb tünetei jelentkeztek, mígnem úgy határozott, felkeresi a falu orvosát. Ám mikor odaért a rendelőhöz, mintha láthatatlan falba ütközött volna. Elesett, majd nagy nehezen feltápászkodott, leporolta magát, elszédült, gondolta, majd újból megindult a bejá-rat fele, de ekkor sem járt sikerrel. Harmadjára is nekifutott, hiába.
Ekkor jött csak rá, hogy az Ördög bizony rászedte. Sarkon fordult, szinte minden fáj-dalmáról megfeledkezve futni kezdett az erdő felé.
– Ördög! – kiabálta torkaszakadtából, alig látva a dühtől. – Gyere elő, ha mersz! Át-vertél!
Erre a fák mögül előlépett az Ördög. Szája gúnyos mosolyra húzódott, szemében csil-logott a hamis ártatlanság.
– Itt vagyok, mondd hát!
– Rászedtél! Azt mondtad, ha minden nap megeszem egy almát, többé nem leszek be-teg. S nézz rám! Soha nem voltam még ennél rosszabb színben: orcám beesett, hajam kihul-lott, kezem-lábam mindenhol seb borítja, s alig látok a fájdalomtól. Az orvoshoz sem tudok elmenni. Mit műveltél velem?!
– Én ilyet soha nem ígértem. A mondás úgy szólt, ha minden nap megeszel egy almát, az távol tartja az orvosokat, emlékszel? Ez így is lett, jól mondom?
József ekkor rádöbbent. Az Ördög valóban csapdába csalta, s mindezt csupán önmagá-nak köszönheti. Megértette, de már késő volt. Testébe kígyóként visszakúszott a fájdalom, érezte, ahogy felemészti. Ilyen gyötrelmet még soha nem érzett, tudta, hogy többé már nem is fog. S ahogy lassan minden elsötétült körülötte, még hallotta az Ördög diadalmasan vissz-hangzó, egyre halkuló kacaját.
