Az álmok valóra válnak. Ezt hittem még nyolc évesen. Most, húsz évvel később már értem, a dolgok nem így működnek. Kisgyerekként minidig azt hittem, a felnőtté válással együtt jár a siker. Az, hogy reggel felkelve, az első dolgom az lehet, hogy a puha köntösömet felkapom, kisétálok a saját konyhámba és felteszem főni a kávémat, amit remélhetőleg addigra, már nem tartok keserűnek. Majd a fekete, forró „löttyel” töltött bögrémet a kezembe veszem, és azzal együtt kiülök az erkélyemre, ahol nyugodtan nézhetem az előttem „ezerrel” zakatoló várost. Hogy mikor a szervezetembe öntöttem a koffeinnel teli italt, elkészülhetek, és a következő utam, a munkahelyemre vezethet. A munkahelyemre, ami lehetőleg egy stúdió. Hogy leülhetek a stúdiómban található íróasztalom elé és színesebbnél színesebb ceruzákkal álomba illő ruhákat tervezhetek. Hogy, csupán azért mert azt teszem, amit szeretek pénzt kereshetek. Pénzt, amit később magamra, a családomra, szórakozásra és az álmaimra költhetek.
Mind, ezt, azért mert felnőttem. Visszatekintve bevallom, igen gyerekes álom ez. Azóta már tudom, az álmok ritkán vállnak valóra, még akkor, is, ha mindent megteszel értük. Hiszen semmi sincs ingyen és, az odaadás, a kemény munka és tisztesség sem garantál már semmit. Nem ezektől válik sikeressé az ember. Ez már mind nem számít. Én már csak tudom. Mert felnőttem, és mert a szabályoknak megfelelően éltem, mégsem azt a felnőttkort kaptam, amit elképzeltem magamnak. Nem dohányoztam, nem ittam, soha nem kívántam senkinek semmi rosszat, nem vettem el a másét, sem pénzét, sem dicsőségét és ott segítettem ahol tudtam. Mégsem történik semmi, úgy ahogy én azt gyerekként hittem. Mindeddig csak dolgoztam, dolgoztam, hogy sikeressé váljak, hogy meg tudjam magamnak engedni a saját lakást, a saját kávéfőzőt, ami nekem csinál kávét és a saját erkélyt, amire reggelente kiülhetek.
Most húsz évvel később mikor felébredek, szüleim otthonában találom magam, a puha köntös helyett egy már az időt nagyon megsínylett fürdőköpenyt kapok magamra, és a szürke reggel közepette, nulla életkedvvel indulok meg, édesanyám konyhája felé. Az apró helységbe belépve, egy fazékban forralom fel a vizet, amit majd később egy bögrébe öntök át. A szekrényből előveszem a vízben oldódó előre csomagolt kávéport, amit kibontva, beleszórok a még gőzölgő vízbe. Egy kiskanállal addig keverem a folyadékot, amíg teljesen feketévé nem válik, majd megkóstolom. Az íze nem változott: keserű. Az erkélyre mikor kiülök, már nem élettel teli várost látok, hanem rengeteg fáradt embert, akik hasonlóan érezhetnek, mint én. A kávém elfogyasztása után nem egy modern stúdióba tartok, hanem a közeli parkba, ahol egy padra leülök, majd a kabátom zsebéből előveszek egy cigarettát, ami tökéletes mentsvárnak bizonyul egy munkanélküli számára. Jobb dolgom nincs. Munkám elvesztettem, otthon nem meg maradhatok, már így is elég nagy csalódás vagyok.
Eleinte még csak nézelődtem most már azonban az előttem elhaladó arcokat figyelem. Az apró részleteket, a mély ráncokat, az fásult tekinteteket. Mindezek együtt, ugyanazt a történetet mesélik el. Az ember sok mindenre ráébredhet, ha csak csöndben ül és figyel. Nekem is rá kellett jönnöm, hogy hiába álmodok egy szebb vagy jobb életről, ha nincs szerencsém, semmi nem fog változni. A kávé íze pedig, keserű marad.
