Az öreg tölgy ismételten kitakarta a déli napfényt, Liza pedig frusztráltan szusszantott egyet. Régebben imádta, hogy a fa lombkoronája eltakarja az ablakait és megnyugtató árnyékba vonja az egész szobáját. Az utóbbi hetekben azonban csak egyre idegesebb lett tőle. Vádlón tekintett ki a vétkesre. Persze, az említett faunát volt a legegyszerűbb hibáztatni. Pedig minden idegességén és aggodalmának forrása a pandémia volt.
Gyerekkorában soha nem tudta volna elképzelni, hogy veszélyhelyzetet fognak elrendelni. Sőt, kijárási tilalmat vezetnek be. Az emberek akár komolyan vették a vírust, akár nem, kötelesek voltak maszkban közlekedni. Minden olyan volt, mintha csak valamilyen abszurd poszt apokaliptikus regénybe csöppentek volna. Liza soha nem szerette ezt a műfajt, mert az ő véleménye szerint túlságosan közel kerültek a valósághoz.
Az ő munkahelye volt szinte a legelső, akiknél a vírus okán elrendelték az otthoni munkavégzést. Liza felvértezte magát, és az informatikai rendszereknek hála sikerült a szobájából végeznie a munkáját. Végül belerázódott a telefonos kapcsolattartás rejtelmeibe és a legtöbb napon szinte még inni és enni is elfelejtett annyira belefeledkezett a feladataiba.
Liza a családjával lakott egy félreeső kis faluban. Az apai nagyszüleivel, a szüleivel és a két testvérével élt. A mamája és a papája már régóta nyugdíjasok voltak, így őket már a kezdeti lezárásokkor se nagyon engedte el a család sehova. A édesanyját céges busz szállította a munkába és haza, ők még a pandémia alatt is hősiesen bent dolgoztak. Az édesapja pedig sok más emberhez hasonlóan elvesztette a munkahelyét, azóta pedig folyamatosan új álláskeresésekkel foglalta el magát. Anna, a húga, szinte az övével megegyező időben kapott engedélyt az otthoni munkavégzéshez. Ez nem volt egyszerű helyzet számára, mert éppen akkor helyezkedett el pályakezdőként. Balázs az öccse, éppen hetedik osztályos volt és az iskolájában bevezetésre került a távoli oktatás, aminek roppant mód örült.
A kijárási tilalom hozta el az újabb forduló pontot az életükben. Liza szerette a családját. Tényleg. De még soha nem tűnt olyan kicsinek a ház, mint akkor, amikor ebben a tarthatatlannak és szinte soha el nem múlónak ígérkező helyzetben mindenki otthon téblábolt. Nem mehetett ki a konyhába vízért anélkül, hogy ne futott volna össze valakivel, aki szintén hasonló céllal indult ugyanarra.
Anna végül felvetetette, hogy a család kirakhatna egy sok ezer darabból álló puzzle-t. Ez a vírus megjelenése előtt mindig sikerült. A pandémia alatt nem annyira. A koordinációjuk akadozott, de végül belerázódtak a dologba. Így aztán sok régi puzzle-t sikerült kirakni, bólintott rá végül Liza csupán kis mértékben elégedetten.
Balázs kezdeményezésére együtt néztek filmeket, sorozatokat. Ez még rendben is lett volna, problémának csupán az számította, hogy csak nagy nehézségek árán tudtak megállapodni a műfajban. Végső soron, ez sem sikerült annyira rosszul, merengett el Liza, miközben a családjával együtt nevetett a választott vígjátékon.
Liza megpróbálta megosztani a családjával a főzési ideálját. Persze, arra nem gondolta, hogy mindenkinek más az ízlése és néha – leginkább unalmukban – suttyomban tesznek fűszereket a készülendő ételekbe. Ez érdekes és elég emlékezetes vacsorákat eredményezet. Igaz, a kezdeti sumákolás helyett végül közös nevezőre jutottak és egészen jól érezték magukat.
Liza mamája állt elő a következő ötlettel. Tehát abban az esetben, ha valamelyiküknek sok lett a családból az elmenekült a boltba. Akkor is, ha csupán olyan tételre volt szükség, mint szappan vagy a vírus alatt mindenki által felhalmozott wc papír. Az illető kutya kötelezettségének érezte, hogy elmenjen vásárolni. Mert ugye nem lehet, hogy ennyi embernek csak két üveg tartalék folyékony szappanja legyen otthon? Mert mi történne, ha elfogyna? Ezen katasztrofális körülmények elkerülése érdekében vásároltak össze annyi mindent, hogy a kamrában gyakorlatilag nem maradt egy szabad felület sem.
Liza papájának javaslatára társasjátékokat játszottak. Először a klasszikus Gazdálkodj okosan került elő. Persze az adott nyertes mindig kárörvendett. Mert erről szól a család. Aztán viszont eljött a hírhedt, Ki nevet végén játszma. Egy olyan társast, ami tulajdonképpen arról szól, hogyan tudsz úgy nyerni, hogy közben mindenki mást hátrányba jutass, nem ajánlott olyan környezetben ahol az emberek rossz vesztesek. Ezért játszunk vele évente csak kétszer, gondolta Liza miközben az édesanyja hevesen tiltakozott az előző lépés miatt, ami visszajutotta a start mezőre.
Liza édesanyja nem állt elő semmilyen ötlettel. Egyszerűen szokás szerint kiadta, hogy a háztartási takarítási feladatok közül kinek mit kell csinálnia. Ezt senki sem vont kétségbe. Milyen jó, amikor pincétől a padlásig együtt fertőtlenítjük le a házat, gondolta Liza kissé cinikusan, figyelve Balázst, aki a koszos pókhálózóval kergette a szitkozódva menekülő Annát.
Liza apja, szorgalmazta a ház körüli felújításokat. Természetesen ezen tevékenységekbe be kellett vonni az egész családot. Közös festés, hintakészítés. Mekk Mester hozzánk képest szakértő, nézegette Liza a ferdén álló új kerti bútort. Kiderült ugyanis, hogy a mama nem vette fel a szemüvegét, amikor bejelölte a méreteket.
– Nézzétek mit találtam – hallotta Liza Balázs ordítását. A kedves invitálásra mind a teraszon gyűltek össze.
– Úgy érted mit találtunk – javított ki édesapja.
– Persze – egyezett bele Balázs és diadalmasan a teraszon lévő asztalra dobott egy homoktól és főcsomóktól koszos, rozsdás ládikát.
– Az asztal! – kiáltotta édesanyjuk és kétségbeesetten berohant a házba. A kosz, mint legfőbb ellenség, merengett el Liza.
– Mi ez? – nézett homlokráncolva Anna a ládára.
– Kincs! – kurjantotta Balázs.
– Hiszem, ha látom – mormolta mama az orra alatt.
– Az öreg tölgyfa mellett volt elásva – közölte apja tárgyilagosan.
– Nekem valahogy ismerős – hallatta Liza a papáját, aki szerszámos ládával felvértezve odaért hozzájuk. Persze ő is az asztalra pakolt, nevetett magában a lány.
– Na de apuka! – szörnyülködött édesanyja, aki közben visszaért és kezében tisztítószerekkel kétségbeesetnek tűnt.
– Anyuu – húzta el az utolsó betűt Balázs kissé duzzogva.
– Anyuu – utánozta egyből Anna, mert egy testvér nem tud nem lecsapni egy ilyen magasra feldobott labdát.
– Gyerekek! Megnézzük, mi van a ládában, jó? – vágta el a kezdődő vitát apja szigorúan pillantva a két delikvensre. A talált tárgy kinyitása csupán kis időt vett igénybe.
A ládában némileg már foszló madzaggal átkötött régi, fekete-fehér kissé már kopott fényképek voltak. Az első fotón egy fiatal, díszes népviseletbe öltözött házaspár volt látható egy fa alatt, kezükben alvó csecsemő bóbiskolt. A következő kép láthatóan ugyan ott készült, egy vasalt inget, húzentróglis rövidnadrágot, elnyűtt cipőt viselő gyermek nevetve karolt át egy borzas puli kutyát. Aztán egy tarisznyát tartó öt év körüli kisfiú mosolygott a kamerába a fa törzsének dőlve, a ruhái hasonlóak voltak, mint az előző képen. Majd egy tinédzser, az akkor divat szerint elegánsan, immár csak felkunkorodó szájjal támaszkodott neki a mellette lévő tölgynek. Aztán egy másik boldog pár, szintén népviseletbe öltözve. Az utána következőn fotón kis családként öleltek magukhoz egy a kezével hadonászó csecsemőt. Az utolsó képen pedig az immár katonai egyenruhában lévő férfi fogta egy öt év körüli kisfiú kezét.
Mindegyik kép középpontjában a fiú, gondolkozott Liza, amikor is feltűnt neki, hogy a többiekkel ellentétben a nagyapja nagyon elcsendesedett.
– Kicsit mintha rád hasonlítana – fordult az érintett felé a lány és felemelte a kisgyerek és a katona képét. Ekkor látta meg Liza a könnyeket. Mindenki a papát nézte, majd a képet, mintha csak egy komédiában lennének. Végül mind egyszerre próbálták megvigasztalni az idős férfit.
– Nagyon régóta kerestem ezeket – vallotta be csendesen papa. Kezében szorongatva a képet az ifjú párról a kezével hadonászó csecsemőt tartva.
– Ez olyan, mint a mi fánk – jelentette ki Anna határozottan.
– Igen, a képeken felnövő férfi, az édesapám – mosolyodott el a nagyapja.
– Emlékszem, sok máshoz hasonlóan ő is meghalt a második világháborúban – révedt el mama tekintete is.
– De ki áshatta el a ládát? – tudakolta Liza apja.
– Biztos, apuka édesanyja. Azt hiszem, azt akarta, hogy a férje örökre itt maradjon. Az otthonában – morfondírozott el az anyja, aki egy ronggyal gondosan tisztogatni kezdte a ládát.
– Egy időkapszula, amit soha nem találtunk volna meg, ha nincs a vírus – közölte Balázs, aki nem tűnt csalódottnak, amiért nem értékes pénzérméket találtak. Liza a tölgyfát nézve eltöprengett, hogy tulajdonképpen mi is számít kincsnek. Ebben a pillanatban neki és a családjának felbecsülhetetlen értékűvé váltak a képek a dédapjáról, akit a papája öt éves korában veszített el.
Liza kinézett az ablakon, amikor a fa ismételten árnyékot vetett a munkájára. Hosszan sóhajtott, észrevéve, hogy letelt a munkaideje. Nézte az öreg tölgyfát, ami ott állt, amikor megszületett a dédapja, láthatta felnőni, ahogy a következő három generációt is. Szinte olyan, mintha régi barátként, óvón terjeszkedne a ház felett, töprengett el Liza miközben lekapcsolta a laptopját. A házból kifelé tartva elment az időkapszulaként emlegetett ládából kiszedett saját kezűleg bekeretezett fényképek sora mellett. A családja generációi mellett. A bejárati ajtón kilépve meglátta a többieket, ahogy a fa alatt ülnek és mintegy varázsütésre egyszerre pillantottak rá.
– Készítsünk egy képet! – kiáltotta Balázs. Mindannyian a fa alá gyűltek, a nagyszülei középen, a családja által közösen elkészített padon ülve. Mögöttük a szülei, őket két oldalról közrefogva Liza és Anna. Balázs a nagyszüleik lábához ült le. Liza a kamera visszaszámlálása alatt nézte a családját, majd visszatekintett előre. A lány érezte, hogy a szája mosolyra húzódik, ahogy a vállát elhagyja a pandémia bevezetése óta benne lévő feszültség és aggodalom. Minden rendben volt.