És az a csönd úgy kiabál

„Enyém a bosszúállás,
és én megfizetek.”
Lev Tolsztoj: Anna Karenina

„fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold”
Weöres Sándor: Hazatérés

Az óra éjfélt ütött, amikor végre kilépett az ajtón.
Lenézett kesztyűs kezére a kilincsen. A fémen ezüstösen csillant a holdfény. Gúnyosan, vádlón.
Óvatosan megmozgatta ujjait. A kesztyű kellemesen feszült a kezén. Mint egy második bőr, csak éppen ujjlenyomat nélkül. Gyanakvón vizslatta a sötét anyagot, amelyen nem látszódtak foltok.
Végül megnyugodva indult el a ködös éjszakában.
*
Nyirkos hideg ölelte körül, ahogy a hepehupás úton baktatott. Épp, mint szülei házában. Ugyanaz a csontig hatoló, fémes hideg. Mint egy kés, ami a húsba vág.
Már látta maga előtt az öreg fenyvest. Az éjfekete fák széthasították a ködöt, szinte ledöfték az eget. A Hold megtorpant fölöttük, mozdulatlanul, némán bámult a fenyőkre és rá, ahogy szaporán lépkedett az erdő felé.
Meglepte a hideg, amikor órákkal ezelőtt belépett szülőházába. Meglepte a sötétség. Meglepte a csend. A tűz már nem pattogott boldogan a kandallóban, mint régen. Melege már nem gomolygott a szobákban, mint valami barátságos, szelíd köd. Fénye már nem világította be sem a helyiséget, sem anyja mosolyát. Hangja, örömteli pattogása már nem töltötte be a konyhát, háttérzenét szolgáltatva vacsorájukhoz. Telt, füstös aromája sem keveredett el az ínycsiklandó illatokkal, melyeket az asztalon sorakozó edények eregettek magukból jókedvűen. Nem volt más csak hideg, sötétség és csend. Mint az erdei úton, ami egyenesen a házukhoz vezet.
Leginkább mégis a szülei lepték meg. Soványságuk, törékeny csontjaik, melyek szinte átbökték bőrüket. Ráncaik, melyeket mintha pengével hasítottak, vájtak volna gondterhelt arcukba. Régen mindig mosollyal fogadták; szájuk most komor, nyílegyenes vonal, mely kettészeli arcukat. Egykor mindig nevető szemük sötét, feneketlen gödör. Mint egy sír, ami csak a holttestet várja.
A Hold csalódottan, szinte szemrehányóan pislogott rá a fák közül. Gondolatai visszakanyarodtak a rideg fogadtatáshoz, melyben szülei részesítették. Igaz, egyedül ez nem lepte meg. A mosolyok már rég felszívódtak – épp úgy, ahogy a vért szívja fel a ruha puha szövete. A komor tekintetek már régóta várják, hogy végre leszúrhassák. A boldogság már rég kifolyt a kezük közül, ki az életükből, le a köztük húzódó szakadék ürességébe – akár a vér a lefolyóba.
Még most is belesajdult a szíve, amikor felidézte szülei gyötrelmes állapotát. Fájdalmuk úgy szorongatta szívét, mint a gyilkos keze az áldozat nyakát. Hosszú évek óta most látta őket először, mégsem számított ilyen drasztikus változásra. Rég nem beszéltek; fogalma sem volt, mi történt. Mi viselte meg őket ennyire. Ki tette ezt velük.
A Hold körülötte ólálkodott, újra és újra előbukkant a fák között, csak azért, hogy újfent eltűnjön. Követte őt, üldözte, vadászott rá. Gyilkos a sötétben. A mély csendben, ami mégis úgy kiabál, sikolt, hogy sajog tőle a füle, lüktet a feje és ereiben dübörög a vér.
A csönd akkor is kiabált, mikor végül belépett az immár fájóan barátságtalan házba. Szülei nem szóltak semmit. Ő beszélt, kérdezett, beszélt órákon át, míg berekedt és torka sajgott, akár a friss seb. Szülei szótlanul ültek vele szemben. Két néma idegen a sötétben, mely szinte fojtogatta őket, mindnyájukat.
Megtorpant. Megtorpant ott, az erdőben. Megtorpant egykori otthonában, mikor szülei végre megszólaltak. Csupán két szó, semmi több. Egy név. S már tudta, ki tette ezt velük.
A Hold rosszallóan bámulta, ahogy lehúzta kesztyűjét az erdő mélyén, de már nem zavarta. Hozzászokott a rosszalló pillantásokhoz, nem voltak már rá különösebb hatással – ahogy a szeretetét sem tudták csökkenteni. Szerette őket, mikor rámosolyogtak. Szerette őket, mikor csalódottan néztek rá. Szerette őket, amikor együtt nevettek. Szerette őket, amikor vádolták. Szerette őket, mikor még egyek voltak, ő puszta gondolat a fejükben, vagy még az sem. Szerette őket, mikor idegenek lettek. Szerette őket akkor is, amikor gyűlölték. Szerette őket akkor is, amikor gyűlölte mindkettőjüket. Mindennél jobban szerette őket. Mindennél jobban szereti őket. Gyilkolna értük, ha kell.
A fák baljósan magasodtak fölé. Eldobta véráztatta kesztyűjét. Már nem kell aggódnia az ujjlenyomatok miatt. Ahogy a bizonyítékok miatt sem. Sosem találják meg – sem őt, sem véres kesztyűjét az erdő mélyén.
A távolban már látta otthona fényeit. Hamarosan hazaér. Hamarosan eltűnnek a gondterheltség ráncai. Hamarosan visszatérnek a mosolyok. Hamarosan újra boldogok lesznek.
Persze előfordulhat, hogy ha rájönnek, mit tett, undorodni fognak tőle. Lehet, hogy gyűlölni fogják. De tisztában lesznek azzal is, hogy értük tette. Tudni fogják, hogy értük bármit megtenne.
Lehet, hogy így is gyűlölik majd. De nem számít. Ő akkor is szeretni fogja őket. Ahogy a szülei is őt. Mert ez így működik.
Minden rendben lesz.
Hiszen hamarosan hazaér.
Ahogy hazafelé lépkedett, úgy érezte, a Hold helyeslően hunyorog le rá.
Elmosolyodott.
*
Az út végén gubbasztó házban, már nem is olyan messze, a kandallóban vidáman pattogott a tűz.
Éles hang hasította ketté a csendet.
A kandallópárkányon az óra kettőt ütött.

Szólj hozzá!