Amikor az ember végre megkezdi a középiskolás éveit, talán sosem érzett izgatottság kúszik végig az egész gerincén. Én pontosan ugyanígy éreztem magam, amikor felnéztem a hatalmas épületre, ahova négy teljes évig jártam. Mai napig kiráz a hideg, pedig már jócskán nem vagyok tizenöt éves és talán még egy kis önbizalmat is sikerült valahonnan szereznem. Tökéletes osztályom volt, szerencsére mindenkivel megtaláltam a közös a hangot. Már nem is voltam annyira ideges és mindig úgy gondoltam, hogy csak azért jövök ki mindenkivel, mert mérleg a csillagjegyem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most másképp gondolom. Szinte mindent a horoszkópokra fogok.
Nem gondoltam volna, de az osztályom leghelyesebb, kerek százkilencven centi csodapasija hirtelen érdeklődni kezdett utánam. Stikában kilótunk cigarettázni a suli mögé és elkísért engem a buszmegállóba az órák után. Ez egy hatalmas dolognak számított akkoriban, legalábbis nekem nagyon is. Nem voltam egy szívdöglesztő leány és az önbecsülésem a béka feneke alatt volt, de mégis, amikor vele voltam, elég jónak éreztem magam.
Életem legszebb három évét töltöttük együtt. Mindenben ő volt az első, és én is neki. Egymás mellett nőttünk fel és kéz a kézben vágtunk neki a jövőnek.
Öt évig voltunk kapcsolatban.
Van az a pont, amikor észre sem veszed, hogy nem vagy önmagad. Én túl későn vettem észre, de végül mégiscsak időben.
Az első rángatást még nem vettem komolyan, bárkivel megesik, hogy ideges és máson vezeti le a stresszt. Aztán már nem mehettem el otthonról és nem találkozhattam a barátaimmal. Jöttek a féltékenységi rohamok és kezdődtek a pofonok. Megtanultam befogni a szám és csak a gondolataim tartottak még a földön. Visszagondolva elég jól játszottam a szerepet, a boldog barátnőt. Ő meg aztán végképp. Ikrek. Két arca volt, ez nem kétség. Az alapozó folyamatos kiegészítő volt a táskámban, hiszen kék lila volt mindig a karom. Senki sem tudta és senki sem vette észre. Belül ordítottam és zokogtam. Néha amikor egyedül voltam, akkor is. Mégis én kitartottam, és ha megkérdeznéd miért, fogalmam sincs. Gyávaság? Lehet. Szerelem? Biztosan nem. Félelem? Annál inkább. Máig nem tudom, csak annyit, hogy rettegtem tőle. Féltem attól is, akivé válok majd mellette.
Történt egyszer, hogy gyűjtöttem egy kis bátorságot és ott aludtam az egyik barátnőmnél, titokban. Persze ez a titok nem sokáig tartott és folyamatosan jöttek az üzenetek. Elsírtam magam és kiöntöttem életem hatalmas traumáját a barátnőmnek. Teljesen sokkban volt és nem is értette, hogy tudtam eddig titkolni. Még a családom előtt is. Remegtem az idegességtől és szokásomhoz híven felhúzott térdekkel ültem és csak ömlöttek a könnyeim. A barátnőmnek köszönhetem, hogy kiléptem ebből az egészből. Persze nem olyan egyszerűen. Azon az estén, olyan üzeneteket kaptam, hogy ha hazamegyek, nem fogom túlélni a találkozást. Annyira féltem abban a pillanatban, mint még sohasem. Megtettem a legnehezebb lépést, elküldtem az üzeneteket az Édesapámnak.
Apa másnap reggel jött értem. Az arca szörnyen eltorzult az dühtől, de mégis végre biztonságban éreztem magam mellette. Megérkeztünk, hogy összeszedjem a ruháimat, de nem akartam, hogy bejöjjön velem. Öt perc. Ennyit mondott. Öt perc.
Életem leghosszabb és mégis legrövidebb öt percét éltem át. A párom, aki a végletekig tudott bántani és meggyalázni, sírt. Furcsa mód nem éreztem mást, csak sajnálatot. Már nem szerettem, nem utáltam, sajnáltam. Még a kertben is jött utánam és nem akart elengedni. Ordított, bőgött és akkor, ott végleg elköszöntem. Akkor láttam őt utoljára. Elvesztettem mindent, miközben megnyertem egy boldogabb életet.
Hallani hallottam. Négy egész héten át, hallottam, hogy a motorjával az utcát járja. Kivételes kis járgány volt, sajátos hanggal. Nem mertem aludni, mert féltem, hogy bejön a házba valahogy és bajom esik. Tudtam, hogy Apu vigyáz rám, de a görcs a gyomromban még hónapokig gyötört. Leírhatatlan félelmek, megfogalmazhatatlan érzések. Ezek jellemezték azt az időszakot, amiben próbáltam összeszedni magam. Végül csak sikerült.
Az élet egy fordulatos és kijátszhatatlan történet. Már nem annyira hiszek a horoszkópoknak. Együtt élek hét éve egy ikrek jegyű, nem kétarcú, odaadó férfival. Megtanította, hogy a szerelem nem erőszak és nem birtoklásivágy. Szabadság, felemelkedés és az együtt előre való törekvés. Mellette megszerettem önmagam, rátaláltam a saját életemre.
Egyik nap arra vitt autóval, ahol öt évig éltem. Nyilván tisztában volt a múltammal, de nem tudta, hol történt. Nem mertem a házra a nézni. Büszkén vállalom, amin keresztülmentem, de soha többé nem nézhetek oda.
