Delet ütött az óra az iskolában, a csengő már jelezte a gyerekeknek, hogy itt az iskola vége és megérkezett a várva várt hétvége.
A tanító néni próbálta még féken tartani a gyerek sereget, de akárcsak engem, jobban érdekelt mindenkit az odakint elterülő hótakaró.
A hazafelé úton mindig megálltam a nagyszüleimnél, hiszen az étel illata is hívogatóbb volt a nagymamám közelében. Miközben a kabátokkal bíbelődtünk a tanító néni egy utolsó kérdést tett fel nekünk, ami egyből felkeltette az apró nép érdeklődését.
– Gyerekek, ti már láttatok hópelyhet nagyon közelről?
Ámulattal érdeklődtünk, hogy ugyan miért kellene nekünk hópelyheket bámulni, hiszen ez csak addig érdekes,ameddig leér a földre és teret ad az önfeledt hógolyócsatának és szánkózásnak. Ekkor mesélni kezdett, hogy minden egyes hópehely egyedi és egyiknek sincs párja. Mesélt felhőkről, esőről, fagyról, de igazán egyik sem kötötte le a figyelmemet, csak az, hogy hogyan lehet egyedi, amiből milliárdok vannak. A társaim belevetették magukat az önfeledt játékba, mikor megpillantottam a nagymamámat az iskola kapujában. Örültem neki, hisz ez azt jelentette, hogy a szüleimnek épp dolguk akadt és az egész napot a nagyszüleimnél tölthetem. Belépve az ajtón,már érezni lehetett a kemencében sült krumpli és a savanyú káposzta savanyúan édes illatát. Nem volt pazar étel, csak krumpli, só és savanyú káposzta lé, mégis olyan finom volt, hogy bármelyik úri ételt lekörözte volna. Most felnőtt fejjel tudom, hogy a szeretet az a titkos összetevő, ami mindig olyan finommá varázsolta az ebédet. A kis konyha is nagyon pici volt, mégsem éreztük sosem igazán szűkösnek, sőt a világ egyik legjobb játszótere volt, főleg télen, amikor nagypapám a kukoricát fejtette és az ott maradt üres csőből házat építettem, közben hallgathattam meséket az ő gyerekkorukról.
Épp, hogy befejeztük az ebédet nagypapám előkészítette a szánkót, mamával felöltöztünk, és elindultunk föl a hegyre, kiélvezni a tél nyújtotta lehetőségeket.
Út közben csak nem hagyott nyugodni a kérdés,hogy hogyan keletkeznek a hópelyhek, és hogy létezik, hogy milliárd számban vannak és mindegyik különbözik a többitől. Nagymamám olyan bölcs asszony volt, bármit kérdeztem tőle ő tudta a választ, és a tudományos részét bár hiába hallottam, valahogy nem tudtam elhinni, hogy ez a gyönyörű remekmű pusztán eső és fagy.
– Mama.. tudod ma a tanci mesélt a hópelyhekről, hogy mindegyik hópehely egyedi.
– És te láttál már hópelyheket? Gyönyörű, nem? – ekkor leült a szánkóra és rám nézett.
– Láttam, de hogy jönnek létre? – néztem rá érdeklődve, mint aki a világ legnagyobb titkának a megoldására kíváncsi.
– Hát tudod, ott ahol a Jóisten lakik, az egy nagyon nagy ország, tele házakkal és lelkekkel. Minden év végén a Jóisten parancsba adja az angyalainak, hogy az összes házat,amiben még nem lakik senki takarítsák ki, hiszen újabb és újabb vendégeket várnak majd a következő évben. A hópehely, az Isten országából a por, amit az angyalok verejtéke fog össze, és mindegyik égi házból csak egyetlen egy hópehely kerül ki, ezért egyediek.
-De mama, miért kell annyi ház, odafent a mennyben?
– Tudod kincsem, egyszer mind oda költözünk Istenhez.
– Te is és én is? – érdeklődtem kíváncsian.
– Igen drágám. És úgy kell nekünk itt a földön élnünk, hogy a végén kiérdemeljük az örök otthont, hogy majd ott is úgy szeresselek téged, mint itt ebben a percben.
Elhittem. Elhittem, hogy a hópelyhek nem pusztán eső és jég, hanem egy tanulság.
Tanulság, hogy úgy éljek mindig ebben a világban, hogy majd ha újra találkozunk a nagymamámmal ugyanúgy tudjon szeretni, ahogy ezelőtt a földi létben.
