Várok rád

A kislányt, aki a harmadik emelet egyik szobájában feküdt, eredetileg Katalinnak hívták.
A szülei legtöbbször Katinkának, vagy Katuskának szólították. A nagyszülei Kátyának, vagy Katyusnak. Egy ismerős bácsi tréfásan Kásának. Az óvodában a többi gyerek és az óvónői Katinak, a legjobb barátja pedig néha Katónak.
De amióta bekerült a kórházba, a neve Angyalkára változott át – az összes orvos és minden nővér így szólította őt, már nem is emlékezett rá, melyikük kezdte el ezt a megnevezést használni. Az oka ennek a hosszú, selymes, ezüstösen szőke haja volt, olyan egyenes és vékonyszálú, mint a kukorica bajsza, és ami, az egyik nővérke szerint, egészen úgy festett, mint egy földre szállt angyalé – ehhez hozzátársult még bájos, pufi arcocskája is, amely azonban a hosszas kórházi tartózkodása során erősen beesett, és sápadttá lett, amint teltek-múltak a hetek.
Azt azonban már senki sem tudta, hogy, bár ő maga még nem egy angyal, de egyet ismer személyesen – minden éjjel találkozott vele, amikor mindenki más már aludt.
Valamikor egy hónapja történhetett; ebben nem lehetett bizonyos, mivel, amióta kórházba került, erősen összefolytak előtte a napok, majd a hetek is. Azon az éjszakán, valamiféle megmagyarázhatatlan késztetés hatására a kislány felkelt az ágyából, majd a szobájából kilépve, elindult a folyosón. Fogalma sem volt, hová, merre tart – mintha egy hang szólította volna őt magához, amit nem is igazán hallott, inkább csak érzékelt: az irányította, mikor merre forduljon.
Előbb a neonfénnyel megvilágított folyosón haladt végig (melynek portáján, különös mód, aznap éjszaka nem ügyelt senki), majd a kórházat, lassan pedig az épület egész területét maga mögött hagyva, egyenesen a közeli parkba sétált, amit gyakran nézett vágyakozva az ablakából. Szerette volna, ha ő is kimehetne oda, és játszhatna, ahogyan az összes többi, normális, egészséges gyerek.
Ott pillantotta meg először őt, amint épp a puszta földön ült, és úgy festett, mint aki épp vár valakire – mint utóbb kiderült, pont őrá. Valódi nevet soha nem árult el Katinak (azt állította, ez titok), de azt megengedte, hogy Gábrielnek szólítsa. Miután a kislány egyedül ezt az egy angyalnevet ismerte, így rögtön ez jött a szájára, miután biztosan tudta, egy angyalt lát maga előtt. Az illető, noha szárnya, az nem volt, csodálatosan szépnek tetszett, hosszú, földig érő, folyékony ezüstnek ható hajával, sötét, majdnem fekete szemeivel és káprázatosan gyönyörű arcával. A ruhája egyszerű, sima, hosszú hófehér lepel volt, mely a földet súrolta.
Egy tüneménynek tűnt a kislány szemében.
Mikor első ízben meglátta, Katalin szólni sem tudott hirtelen a döbbenettől – a lény tette meg ezt helyette:
– Már vártalak, Kati – mondta, olyan magától értetődően és természetesen, hogy az csak még tovább fokozta a gyermek zavarát.
– Ki vagy te, és honnan tudod a nevemet?
– Egy barát – felelte az ismeretlen, továbbra is végtelen nyugalommal; a kérdés másik felét elengedte a füle mellett. – Hallottam, nagyon magányos vagy, és úgy gondoltam, talán örülnél, ha tudnál valakivel beszélgetni – úgy, ahogy a szüleiddel és az orvosokkal, nővérekkel nem tudsz.
– Te egy angyal vagy? – szaladt ki a száján a következő kérdés.
– Úgy gondolod? – mosolyodott el erre az idegen; szép volt a mosolya, de valamiért mégis kilelte tőle a hideg.
– Szerintem te biztosan egy angyal vagy – felelt meg a saját kérdésére a kislány.
– Ahogy akarod.
– Hogy hívnak?
– Az igazit, sajnos, senkinek sem árulhatom el – egyébként sok néven szokás emlegetni. Te hogy szeretnél szólítani?
– Gábrielnek – vágta rá, miután eszébe ötlött az arkangyal neve.
– Ám legyen. Akkor a nevem a te számodra mostantól Gábriel!
Ezt követően minden éjjel eljárt hozzá, és beszélgetett vele; a gyerek neki az összes titkát el merte mondani, a félelmeit, a bánatát… Gábriel meghallgatta őt – ha nem is szólt sokat, Kati érezte, az angyal megérti őt, és ez már önmagában vigaszt jelentett számára.
Mert, fiatal kora dacára, bőven akadt olyan dolog, ami aggasztotta – és amiről nem tudott senki mással sem beszélni, Gábriel ebben igazat szólt. Az orvosok és a nővérek mindig csak arról adtak felvilágosítást,, milyen vizsgálatra kerül sor ezután, majd gyorsan hozzátették, miszerint nem kell félni, minden rendben lesz… Aztán siettek tovább, a többi beteghez. Anya és apa pedig egyre csak tartani próbálták benne a lelket, már-már túlzott lelkesedéssel – ha akart volna, se tudott volna a félelmeiről szót ejteni, mert a szülei egyszerűen nem akarták meghallani őket.
– Hamarosan meggyógyulsz és hazajöhetsz! Nagyon, nagyon hamar! Légy bátor, kicsim, mindjárt vége! – bizonygatták egyre; Kati nem volt biztos abban, ezzel őt, vagy saját magukat akarták-e meggyőzni, illetve megnyugtatni.
– Félek, Gábriel! – mondta ki végre, mialatt a furcsa lény mellé telepedett, a fűbe. – Egyszer már megoperáltak, bár semmire sem emlékszem belőle, végig aludtam. Korábban azt mondogatták, ha sikerül a műtét, akkor hamar meggyógyulok, és hazamehetek. De most már arról beszélnek, megint meg kell… Félek és haza akarok menni! – pityergett.
Gábriel egyre csak nézte őt, majd lassan elmosolyodott; ezúttal is kicsit borsódzott a háta ettől a somolygástól, ugyanakkor, különös módon, meg is nyugtatta valamelyest.
– Nincs mitől tartanod, Angyalka! Gondolj arra, hogy akármi lesz is, én mindig melletted leszek, ha nem is látsz engem; egy napon pedig örökre velem maradsz, és onnantól soha többé nem bánthat senki sem!
Katit olyannyira lecsillapította mindez, hogy fel sem tűnt neki, az angyal a kórházban kapott becenevén szólította; azon, amit ő maga addig sosem említett előtte.
A titkát gondosan megőrizte; reggelente általában csak a mérhetetlen fáradság, és a talpán lévő, fekete piszokfoltok árulkodtak az éjszakai kalandról.
Sokáig csak beszélgettek ezen éjszakai találkák során, egy nap azonban, a második műtétet megelőző éjszaka, ennél izgalmasabb eseményre került sor.

– Mondd, Gábriel, neked hol van a szárnyad? – kérdezte azon a bizonyos éjjelen; ezt a kérdést már korábban is fel akarta tenni, de végül sosem gyűjtött össze hozzá elég bátorságot. Kissé szemtelennek érezte, ugyanis.
– Nekem nincs szárnyam – felelte szép, kellemes, mély baritonján az angyal; ruhája, amely a legelső találkozáskor még hófehéren pompázott, estéről estére sötétebb színezetet kapott, mára pedig már koromfekete lett.
A kislány, Angyalka-Katika, eme válasz hallatán elkámpicsorodott.
– Ó… Pedig én azt hittem, ti tudtok repülni!
– Attól még, mert nincs szárnyam – bizonygatta Gábriel -, még tudok repülni. Ehhez nem kellenek szárnyak.
Ettől azonnal felderült a kislány addigra egyébként meglehetősen nyúzottá vált arcocskája.
– Tényleg? Jaj, de örülök! Mondd csak, talán… Szóval, engem is… – Nem tudott, hogyan tegye fel a kérdést.
Az angyal így is megértette őt.
– Te is szeretnél repülni?
– Igen! – lelkesedett fel; örült, hogy nem neki kellett kimondania.
– Akkor rajta!
Az angyal finoman a karjába vonta a kislányt, aki, akaratlanul is, előbb szorosan lehunyta a szemét, mialatt érezte, hogy lassan felemelkednek.
– Angyalka, ne félj, nyisd ki a szemed! Itt vagyok veled, többé már nincs mitől tartanod!
Katika végül engedelmeskedett, és lassan, felnyitotta a pilláit.
A látványtól elakadt a lélegzete.
Ott volt előtte a mindenség: mindaz, amit valaha látni akart, a lába előtt hevert. Az egész város, alvó házaival, a kertek, a rétek, a fák, az erdők, majd lassan a vizek, a tengerek, a messzi, csodálatos tájak… Még a csillagok is karnyújtásnyi távolságra kerültek.
Úgy érezte, mindent ő ural, minden lát, és mindent hall.
És akkor, hosszú idő után végre, nem maradt benne szikrája sem a félelemnek.
Éveknek tetsző percekkel később, Gábriel a fülébe súgta:
– Most már szabad vagy! Velem maradsz mindörökre.
Angyalka pedig akkor vette csak észre, hogy időközökben felvirradt.
Véget ért az éjszaka.

“Várok rád” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Gyönyörű történet nagyon jól megírva. Gratulálok!

    Szeretettel:

    La Vie

Szólj hozzá!