A konyhát egyszerre árasztják el édes és fűszeres illatok, ahogy a régi fazekakból és serpenyőkből felszálló gőz játékos keringőbe kezd a fejem körül. A homlokomon veríték csordogál végig, melyet egy kapkodó kézmozdulattal törlök le a kézfejemmel, ám gondolataim máris a leragadt mártás körül forognak. Erőteljesen hozzányomom a már kissé kopott fakanalat az edény aljához, és bőszen kapargatni kezdem, miközben a lángot még kisebbre veszem alatta.
Ekkor egy éles hang hasít bele a párás, meleg levegőbe, mire ijedtemben elejtem a fakanalat és tompa hangot hallatva a lábam mellett landol. Pár másodpercig dermedten állok egy helyben, mire rájövök, hogy csupán a kis régi ébresztőóra szólalt meg, melyet még én állítottam be korábban abból a célból, hogy jelezzen nekem, mikor is kell a süteményt a sütőbe tenni.
A fakanalat gyorsan felveszem, leteszem a konyhapultra, és odasietek a már bekészített tálca süteményhez. Piskóta tésztáról van szó, aminek tetején apró meggyszemek csábítanak arra, hogy mihamarabb ehető állapotba hozzuk. Megfogom a tepsi két fülét és óvatosan a sütőhöz viszem. Még alig helyezem el a rácson, mikor bugyborékoló hangra leszek figyelmes. Elnézek oldalra, és látom, hogy a hatalmas fazékban fövő húsleves megállíthatatlanul ömlik ki a tűzhelyre. Fölcsapom a sütő ajtaját és takarékra veszem a lángot a leves alatt.
Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Csalódottan megyek oda az egyik konyhaszékhez és lerogyok rá. Szemeimet kelletlenül futtatom végig az apró helyiségen, felmérve a károkat, amiket okoztam. Ám mielőtt teljesen ellepne a kétségbeesés, egy apró sziluettet vélek felfedezni a konyha ajtajában, ahogy a nap, mint egy fényes pajzs hátulról körbe öleli picike, törékeny alakját.
– Ne haragudj! – nézek rá a könnyeimmel küszködve.
– Mi történt kicsikém? – kérdezi döbbenten, de miután gyorsan felméri a helyzetet, választ nem várva pár lépéssel ott terem előttem, és a köténye zsebéből kihúz egy papír zsebkendőt, amit átnyújt nekem.
Hangosan fújom ki az orromat és hálásan felnézek rá. A szája széle halványan megrándul, puha, ráncokkal hintett kezét a vállamra teszi.
– Csillagom! Ha életed során ez lesz a legnagyobb gondod, hogy egy ebédet nem csináltál meg tökéletesen, akkor én boldog vagyok – mosolyog, szeme vidáman csillog.
Érzem, hogy a könnyek megint utat törnek maguknak, majd gondolok egyet, felpattanok, és magamhoz húzom a törékeny kis alakot. Orromat kellemesen megcsapja a szappan, öblítő, és a kávé illatának elegye, ahogy arcomat a vállába fúrom. Ez az illatelegy elég ahhoz, hogy emlékek tucatjai száguldjanak át gondolatimon, testem minden kis idegvégződését hálával itatva át. Ha tehetném, akkor tovább is maradnék vékony, ölelő karjai között, de a környezetünk hangjai fokozatosan emlékeztetnek arra, hogy dolgunk van.
A renoválást a levessel kezdjük. Levesszük a tűzről, alaposan kitakarítunk alatta, és együtt új mártást készítünk. Gyorsan haladunk, a kis konyhában pillanatok alatt makulátlan tisztaság kerekedik.
Kint fogunk ebédelni, így az evőeszközöket, tányérokat, és az elkészül finomságokat a kertben lévő öreg diófa alatt lustán elterpeszkedő asztalra teszem le. Mintha a meleg, napsugarakkal átitatott levegő a bútorokra is hatással lenne. Visszarohanok a konyhába, mert eszembe jut, hogy a sütemény még a sütőben van, és az órát se hallottam csörögni.
A konyhát üresen találom, egy teremtő lélek sincs bent rajtam kívül. Egy pillanatig értetlenkedek, de ekkor megcsapja az orromat a kellemetlen füst szag, mely a sütőből szivárog ki. Ránézek az órára, ám valami nem stimmel. Mintha pár perc alatt egy egész óra telt volna el. Kapkodva veszek el egy konyharuhát a csepegtető mellől, és kihúzom a sütőből a korommal borított piskótát.
A kétségbeesés újfent kezd belopakodni a tudatomba, miközben a tepsit az asztalon heverő deszkára csúsztatom. Hirtelen gondolattól vezérelve kilépek az ajtón, szememmel gyanakodva tapogatom le a kertet, s vele együtt mindent, ami részét képezi. Figyelmemet egy megsárgult levél tereli el, mely kecsesen elrepül előttem és a pár méterrel odébb lévő muskátlis cserépben lel menedéket.
Nyár közepét írunk, így furcsának tartom a helyzetet. Jobban szemügyre veszem a diófát, mire feltűnik, hogy több levele is a végidőket járja. A félelem most már egész lényemet elárasztja, akár egy hirtelen zápor, ami a semmiből jött.
Visszalépek a konyhába, és újra szemügyre veszem az órát. Arra gondolok, elromolhatott. Kezembe veszem, és párszor megütögetem. Semmi nem történik. Szemeimmel a fali órát kutatom, majd hol egyikre, hol a másikra nézek. Ugyanazt az időt mutatják, de bőven elmúlt dél mind a kettőn. Arra gondolok, hogy nem is ebédeltünk még.
Remegő kézzel teszem le a kis ébresztő órát, és sebesen kiszaladok a konyhából, fel a házba, mely gyermekkorom oly kedves helyszínét jelenti. A bútorokon rétegesen áll a por, a sarkokban pókok szövik hálóikat. Elfog a magány, ahogy szobáról szobára járok.
A szívem a torkomban ver, ahogy újfent a kertet célzom meg. Kilépek az ajtón, és nehéz léptekkel megyek le a lépcsőn, miközben szemeimmel próbálom befogadni az előttem elterülő sivár, szürkeségbe borult természetet.
Fázom, magam köré fonom a karomat. Zokogás tölti be a teret. Az én zokogásom. Térdre rogyok, a beton felsérti a térdeimet, de nem érdekel.
– Találkozunk még! – suttogom hidegtől vacogó ajkaimmal a levegőbe, miközben a hópelyhek gyengéden simogatni kezdik arcomat, mintha csak egy vigasztaló kéz volna, mely a múltamból köszön vissza.