Fogászaton

Két és fél lépés választ el a kaputól. A jég csak buzdítja a lábaimat a felmondási nyilatkozat beadására. Remegés, Atlantiszokat süllyesztek el magamban; elvégre az egész civilizációt képtelen lennék. Ám az elsüllyesztés esetén is egy épületet nem nyelne el a pöcegödör – ő minden kérdésre tudta a választ. A talpon maradt épület nemcsak pénznyereménnyel gazdagodna, a szemeim közé is tudná köpni a dühvel ízesített fogkrémemet. Megnyomom a kapucsengőt, hallom a játszma kezdetét. Hat lépcsőfok, elég meredekek ahhoz, hogy félrelépjek, esetleg egyet kihagyva átlépjek a létra túloldalára. Fogköves a korlát, a kis udvari csak is a fogorvos vizet spriccelő csövére hasonlít. A pára zöldre festi a szemüvegem lencséit, ahogyan belépek. Megcsap a polírozó por szaga, köhögnöm kell. Nem merek; a falon a képek leharapnák a fejem a csodaszép, fehér fogaikkal. Vajon mi lett velük ezután? Vajon mi volt az ára a makulátlan fogsornak?
Áh, csak egy kép. Nem kellene emiatt ennyire stresszelnem; a fogszabályzós télapó és a halak az akváriumban még egy tizenkét éves kislányt is megnyugtatnának – annyira, hogy nem húzná le a kedvenc halát a fogaival együtt a toaletten. Már keresem a helyet a fogsoromnak. Az egyik fotel tágasnak tűnik; úgyis ül már benne egy szemfog. Odafér mellé, az arcomból most visszavettem.
Utasításra belépek a rendelőbe, s türkiz karok benyomnak egy székbe. Az egész mikrokörnyezet ebben a színben pompázik; a furcsa gépek, karok, fúrók és kenőcsök uralják az ember állkapcsát. A gordiuszi csomók a gyomromban nemsokára kilökődhetnek – félve tátom ki a szám. A kis tükröcskével leláthatnak egészen a lelkemig, melyet majdnem ki is hányok. Azt mondják, nem kevés idő, mire megnyílok. Az orvos ma a hegesztőszemüvegévek veszi szemügyre a fogaimat. Éppen ideje volt egy kis terápiás jellegű lélek- és fogtisztításra, mondja nekem úgy, hogy nem is szólal meg.
Másik szoba vesz körül, egy régebbi, alacsonyabb székben ülök, s hagyom, hogy felemelkedjen a testem. Magától teszi ezt, érzékeli, hogy én most csak egy bábu vagyok. Meg fogak.
A fúró behatol. Hallom, ahogyan csikorognak a fogaim, a fogidegeket súrolva jut be a hang a fülembe, úgy, hogy soha nem fogom tudni kiengedni onnan. A fénycsóvák sikertelen próbálkozásai ellenére nem sikerül lenyugtatni a pulzosomat. A lámpa fényforrás a számban, melyben az aprócska fúró próbált meg aranyat találni. Az ínyemet lekaparta; tán minden fogamat ki akarja csavarni csumástul? Az epreket úgy könnyebb leszedni, ha csak a csumáját szedjük le, a szárának muszáj maradnia. A levelektől meg pláne meg kell szabadulni.
Öblítek. A víz elhagyja a szájamat. s a kertet évek óta először meglocsolják – felfrissültem. A nyálkő oda. Remélem, hogy nem klórozzák a vizet, s nem oldja ki a nyelvemet. Bár lehet, hogy errefelé a vizet pánikkal fertőtlenítik.
Hogy érted azt, hogy nem hallottad, ahogyan a tenyeremről lecsöpögő izzadságcseppek által kialakult tócsát masszírozom a székembe? Nincs ott semmiféle mennydörgés, csak vitatkozok magammal, hogy ráharapjak-e a fogorvos ujjára. Ám ő csak jót akar, így megérdemelné, hogy kihagyjam a belső vívódásaimból.
A por a számban emlékeztet a sós ízre. Hirtelen elgondolkozok az íz megjelenésén, karakteres hangulatán. Hasonlít a vérre, de nem lehet vér. Nem vérzik az ínyem. Azt érezném, még a szájfeszítőn keresztül is. Lehet, hogy nem is az én vérem? Igazán megharaptam volna az orvost?
Tegyük fel, hogy nem vér. Ha a polírozó pornak ilyen íze van, le lehet nyelni? Vajon meddig bírom ki nyelés nélkül? A levegőt is nehézkesen veszem. Mi lesz velem, ha mérgező? Talán halálos? Nem, ez nem lehetséges. Az orvos tudja, mit csinál. Fogakat ment, s én bízok benne. Bár a mentőegységet is elgáncsolhatja egy-két szuvas fog. Vajon hányan haltak már meg fogorvosi székben?
Öblítek. A kiköpött víz rejtélyesen barnás színű. Egy pillanatig hagyom, hogy gondolataim jótékonysági célból futkározzanak; a tételmondataik a nyál színével kapcsolatos titkokra próbálnak reflektálni. Még egy és még egy öblítés. A víz egyre és egyre pirosabb árnyalatot ölt, miközben a lefolyóba távozik. Vajon a számban vagy egy nyálszín-szabályozó funkció, melyet kizárólag a gyomorsav íze tud aktiválni? Várnom kell egy-két percet (vagy órát, talán napot), amíg meg nem üt a felismerés. Az ott az én vérem. Az ott tényleg az én vérem. Minden bizonnyal. Kérek még egy pohár vizet, a véremből jó lenne kijózanodni.
Utolsó simítások; a zöld szín már átvette az irányítást. Kiballagok az engedelmeskedés ellen valamelyest küzdő lábaimon. Megállok és fizetek. Úgy értettem, hogy egy év múlva kontroll. Új év, új én: a paranoiámat leküzdöm, s kizárólag Sensodyne fogkrémmel mosok fogat naponta háromszor három, azaz kilenc percig. A fogorvos tudhat minderről, mivel, ha jól láttam, mosolyra görbült a szája széle. Sosem mosolyog, csak miután már végzett a munkájával, s kifizettük az árát. Legyen az fog, fájdalom, mosoly, pénz vagy vér.
Kilépek az ajtón, a szemfog eltűnt. Biztosan túl sokáig polírozták a fogaimat, s elnyelte a lyuk, amely ellen harcolt. A lépcső már mozog; a korlát nem fogköves és a kerti csap is szökőkúttá avanzsálta önmagát; a gyermekek ide fogják bedobni a tejfogaikat.
Elhagyom a kapualjat. A fogaim tiszták, de több sebből is véreznek. Nincs nálam víz, a nyálam a saját véremmel keveredik. Legszívesebben elindítanám a könnycsatornáimat, hogy árasszák el a világot esővel. Apály mar, a szájszárazság elviselhetetlen.
Vajon minden csillogó fogsor mögött tragikus múlt áll?

Szólj hozzá!