Életem legnagyobb szerencséjét egy vonat elé lépő férfi jelentette, akinek jóvoltából egy órát vesztegeltünk a fagyszorította pusztán.
Se ott helyben, se később nem derült ki, hogy a férfi szándékosan vetett-e véget az életének. Talán csak odatévedt, és a lába beakadt a talpfák közé. Én annyit érzékeltem az egészből, hogy a hajnali járat csikorogva fékezett alattam. Bőröndök és kabátok potyogtak a fejemre, ösztönösen káromkodtam.
– Gázolás történt – recsegte a bemondó. – A vonat előreláthatólag tizenöt perc múlva indul tovább.
Horkantottam. Tudom, hogy megy ez, épp elég késést szenvedtem végig. Ha most negyedórát mondanak, abból hamar a duplája lesz. Amúgy is hasogatott az ülepem, úgyhogy otthagytam a szerelvényt.
Kint, a rónán hóbuckákba kapott a szél, a horizonton pedig elkent füstfoszlány jelezte a következő falut. Gőzölgött a leheletem. Valaki pont a semmi közepén fejezte be földi pályafutását.
A negyedóra persze letelt, aztán a triplája is, és a kíváncsiságom elrángatott a mozdonyhoz. A mentősök már megérkeztek: mindhárman ott görnyedtek a latyakban, és zsákokba pakolták a szerencsétlen maradványait.
Rögtön feltűnt, hogy az egyik mentős kezén nincs kesztyű. Almapirosra fagytak az ujjai.
– Elnézést! – köhintettem. – Hölgyem…
Felpillantott. A szemében hideg fény játszott, engem mégis elbűvölt – mintha egy ősi, földmélyi ékszer csillanása lett volna.
– Igen?
Meglengettem felé a kesztyűmet. – Látom, fázik a keze.
– Ugyan. Csak összepiszkítanám.
– Örökbe adom, hölgyem.
– Oh. Az más. – A mentős elpirult. – Ezer hála!
Felvette a kesztyűt, és míg a munkáját végezte, bátorságot gyűjtöttem a folytatáshoz. A táskámban ott lapult egy termosz, benne az ócska kávé, amit még az indulás előtt vettem… Vajon kávés típus ez a lány? Vagy inkább teás? Vagy hülyeség ezen dilemmázni, mert úgyse érdekli az agglegény pofám, itt, a télbe meredt puszta közepén, egy rozsdás mozdony árnyékában?
A teendőjük végeztével a mentősök a kocsijukhoz sereglettek. Ketten jelentéseket firkáltak, a harmadik pedig, aki a kesztyűmet viselte, a motorháztetőnek döntötte a hátát. Egy sóhaj kíséretében rágyújtott. Féltem, hogy elmúlik az alkalom – megigazítottam hát a sálam rojtjait, odabotladoztam hozzá, és elővettem a legfehérebb mosolyomat.
– Nem ellentmondás mentősként cigizni? – kérdeztem tőle, mintha nagyon okos lennék. Ritkán vagyok ilyen bátor, de éreztem, hogy ez itt és most különleges. Még ha egy balesetnek is köszönhettem a lehetőséget.
Meglepő módon mosollyal válaszolt. – Akkor gyújtok rá, ha a meló során meghal valaki. Ez az én siratódalom.
Egek, a hangja is földöntúli volt, beleborsódzott a hátam.
– Nem bírnám ezt a munkát – feleltem.
– Én se mondtam, hogy bírom.
Udvariasan kuncogtam. – Belegondolva a sajátom se bírom.
– Merthogy a te melód…?
– Üzleti tanácsadó vagyok egy olyan cégnél, ami kifejezetten ilyen Isten háta mögötti helyeken sínylődő vállalkozásoknak segít az új pénzügyi stratégia kialakításában.
Most rajta volt a sor, hogy kuncogjon. – Ezt tényleg egy levegővel sikerült elmondanod?
– És ez a rövid verzió! Rengeteg utazást igényel ez a humbug, és sajnos mindig új a célpont. – Azt csak gondolatban tettem hozzá, mennyire nehéz leküzdeni így a magányt.
– Hát, ha van Isten háta mögötti hely, akkor az ez – mondta ő, és egy füstpamaccsal adott hangsúlyt a szavainak. – Félórába telt kiérni ide, pedig repesztettünk, ahogy tudtunk. Az út felétől az aszfalt is megszűnt.
– Csoda, hogy ideépítették a sínt.
– Én nem hiszek a csodákban.
Közben a kollégái végeztek a papírokkal, és helyet foglaltak a mentőautóban. Hangosan csapták be az ajtót maguk mögött, hogy jelezzék, indulnának már.
A lány a hóba ejtette a cigit, és rátaposott. Még ebben a mozdulatban is volt valami igéző.
– Na, lépnem kell – mosolygott rám. – Ezer hála, hogy elterelted a figyelmem a hidegről a suta szavaiddal.
– Ugyan… – Elcsuklott a hangom. Egy frappáns riposzt illett volna, bizony, hisz ez volt életem nagy lehetősége… – Nem tesz semmit. Öh…
Intett, és ő is az autóba ült. Dermedten álltam ott, mintha megfagytam volna a zimankóban, és búcsúzásfélét nyögtem, és a szél a sálammal játszott, és inteni akartam, de görcsbe meredt a kezem – és akkor ott se volt. A mentőautót elnyelte a fehér horizont.
Szédelegve másztam vissza a fülkémbe. A vonat felbőgött, nekiindult.
Az út végén elvégeztem a munkámat egy vihartépázta kisvárosban. A szokásosnál is jobban szétestek a gondolataim, alig tudtam összerakni egy épkézláb mondatot az ügyfél előtt. Aztán új út következett, majd még egy és még egy. Zötykölődés a hóban napokon, heteken át.
Hogy lehettem ilyen ostoba? Se a nevét, se a telefonszámát nem tudtam meg.
A hideg ablaknak nyomtam a halántékom, és hangosan is feltettem a kérdést:
– Hogy lehettem ilyen ostoba?
Próbáltam felidézni az arcát, de csak a tekintetére emlékeztem, mert az álmomban is kísértett: ott pislákoltak a mély gyöngyszemek a háttérben, akárhová mentem.
Hónapok teltek el. Tükörbe nézni se tudtam. Örök magányra ítéltettem, és amikor mégis felcsillant a kiút fénye, amikor megtörhettem volna a nyomorult átkot, csak álltam ott kukán. Szélnek eresztettem a lottóötöst érő szelvényem.
Persze mindent megtettem, hogy kikaparjak magamnak egy második esélyt. Megcsörgettem a mentősöket, de lecsapták a kagylót, amint elhabogtam, mi bajom. Utána atlaszokat böngésztem, a havas puszta térképeit, hátha rálelek valami nyomra, és külön ellátogattam a közeli városkába is. A mentőállomáson úgy néztek rám, mint valami ütődöttre.
– Női alkalmazott? – visszhangozta a portás. – Nálunk évek óta nem volt példa ilyenre. Tán több szerencséje lesz egy szomszédos városban, he?
De nem volt szerencsém, pedig úgy éreztem, lassan minden kő alá benézek. Hová lett ez a lány a kesztyűmmel? Létezik egyáltalán? Annyira elöntött a magány a hosszú utak alatt, hogy már képzelődök?
Egy lehetőség maradt: újra felültem arra a bizonyos vonatra. Így talán én leszek valaki másnak a legnagyobb szerencséje.
A puszta előtti megállón leszálltam, és megindultam a hóban a sín mellett. Borús, lucskos nap volt, a fülemben ott dörömbölt a szívverésem. Az elején könnyű volt a járás, majd a harmadik kilométertől egyre szaporodtak a jégtócsák, és mire az állomás a hátam mögött a horizontba veszett, a hó olyan mély lett, hogy utat kellett törnöm benne. A hideg marta az arcom.
Átzsibbadva, vacogva értem el a pontig, ahol találkoztam vele. Nem maradt más dolgom, mint megvárni a következő vonatot.
Órákon át ácsorogtam az átázott cipőmben. Már kezdtem úgy érezni, hogy végleg eltompulnak a végtagjaim, amikor a távolban felharsant a mozdonykürt.
Elmosolyodtam, és a sínre léptem.
