A láthatatlanná tévő maszk

A láthatatlanná tévő maszk

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyen is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, állt egy kastély. Hatalmas udvarában csak úgy nyüzsögtek a szolgák, kocsisok, udvarhölgyek. Ebben a kastélyban lakott egy hatalmas nagy király, s ennek a királynak volt egy gyönyörűséges leánya.
De olyan szép volt ez a leány, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Jöttek is az udvarlók a kastélyba ezerszám, hogy megkérjék a királykisasszony kezét. Dali királyfiak, gazdag grófok, tekintélyes bárók, de a királykisasszonynak egyikük sem tetszett. Mindre dölyfös hencegőként tekintett.
Mondta neki a király is a királyné is, hogy azért mégiscsak választania kéne valakit, mert a végén még pártában marad. Gondolkodik egy kicsit a királykisasszony, s azt mondja:
– Kedves édesanyám, kedves édesapám, eldöntöttem, hogy csak ahhoz megyek feleségül, aki elhozza nekem a világ legkülönlegesebb maszkját.
Hej, nekikeseredik a király, de még jobban a királyné, hogy most már mi legyen, mert ilyen badarságot még sose hallottak világon való életükben, pedig sokat láttak, tapasztaltak már eddig. Összehívták az udvar összes tudósát, tanácsadóját, s végül mégiscsak azt okoskodták ki, hogy a legjobb az lesz, ha eleget tesznek a királykisasszony kérésének.
Mit volt mit tenni, a király mégis kihirdette az országban, hogy a leánya csak ahhoz megy férjhez, aki elhozza neki a világ legkülönlegesebb maszkját.
Jöttek ismét a hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánygyerekek. Hoztak azok mindenféle maszkokat, díszeset, arannyal, ezüsttel, ékkövekkel s mindenféle drágaságokkal kirakottakat. A királykisasszony szemére illesztette őket, de aztán rögtön odébb is hajította kelletlenül mindet.
– Mit képzelnek az uraságok? Hogy csak úgy elcsavarhatják a fejemet holmi farsangi báli maszkokkal?
Mert szó mi szó, a királykisasszonynak már eddig is voltak szebbnél szebb maszkjai, melyekben részt vett az udvari bálokon.
A király és a királyné már éppen kezdték reményüket veszteni, amikor egy szép tavaszi reggelen lantszót hallottak a kastély kapuja előtt.
– Mi ez a gyönyörűséges dallam? – kérdezte a királyné. Leszalajtottak egy szolgát, hogy nézze meg, ki áll odakint. Jött is azonmód vissza a szolga, s jelenti, hogy egy költő szeretne beszélni a királykisasszonnyal. Be is hívatták a költőt, szép dali legény volt, s a dallam, amit játszott, mindenki szívét megtöltötte gyönyörűséggel.
– Uram királyom, életem, halálom, kezébe ajánlom, akarom mondani… a saját kezembe ajánlom a lánya kezét – szólt az ifjú.
– Ez ám a beszéd – álmélkodott a királykisasszony.
– Elveszti eszét, hölgyem, ha meglátja, micsoda maszkot varázsolok önnek. Azok, kik eddig jöttek, mind csak unalmas holmit hoztak, de én… Hagyjuk is…, inkább nézze meg!
S elővesz valamit a zsebéből. A keze megremeg, oly csodálattal néz rá. De ámul, bámul a király is, a királyné is, s még jobban a királykisasszony, de ők bizony nem a csodálattól, hanem a csodálkozástól. Mert ilyet még sose láttak, mióta a kurtafarkú malac túrni kezdett az Üveghegy lábánál.
Kezébe veszi a királykisasszony az állítólagos maszkot, forgatja, nézi, de sehogyan se tudja kitalálni, hogyan kell használni. Nem lát rajta semmilyen lyukat a szemnek. Meg is mondja a költőnek:
– Ugyanbiza, csaknem tréfál velem az úrfi? Mert sehogyan se bírom kitalálni, hogyan kell ezt a maszkot használni – azzal felrakja a szemére, de a sötéttől nem lát semmit – Még lyuk sincsen rajta, amin kinézhessek.
– Nem úgy kell azt hordani – neveti el magát a költő, s elveszi a maszkot. Felteszi a szája elé, s elégedetten néz körbe. De most már a királykisasszony kezd el nevetni, de úgy nevet, hogy cseng tőle az egész palota.
Az udvari orvos elismerően hümmög.
– Micsoda leleményes találmány! Megvéd ez minden bajtól, betegségtől!
– Dehogy találmány ez! – vágja rá a költő – Ez egy láthatatlanná tévő maszk. Aki felteszi, annak láthatatlan lesz a szája. S csak a szemét lehet látni. Annál többet nem is kell, mert az igaz szerelemről csak az a két bájos szem árulkodik. Mert a száj tud hazudni is, de a szemek nem.
Felteszi a királykisasszony a maszkot, s mosolyog. Ezt a csodálatos mosolyt a két szép szeméből lehet kiolvasni. S megszólal csilingelő hangján:
– Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket egymástól!
Hatalmas nagy lakodalmat csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Csak az udvari orvos hümmög azóta is a csodálatos láthatatlanná tévő maszk láttán, amit megőriztek a kastélyban.
A fiatalok pedig boldogan éltek, amíg meg nem haltak.