Sokféle változatát láttuk már Hollywood kelet iránti tetszelgésének, de valahogy mindegyik olyan korcsra, nevetségesre sikeredett. A jól ismert mester-tanítvány filmek csontig lettek rágva, belefásultunk a karate kölykökbe, a felszínes klisékbe és a taoista tanokkal szembeni pofátlanságba (azért írok többes számban, mert elegánsabb, amúgy nem állítom, hogy senkinek ne lett volna emészthető ez a világ :>).
Na ehhez hasonló szájízzel néztem meg a Kung Fu Panda című animációs filmet és megrökönyödve láttam (igazából végig szakadtam a nevetéstől), hogy a kínai kultúra darabjait, persze kissé gúnyolódva, milyen ízlésesen lehet működtetni egy mesében, amely ízig-vérig amerikai.
A sztori egyszerű: Po, a dagadt panda egy leveses étterem leendő „örököse”, aki titokban a világ legnagyobb kungfu rajongója és minden sejtjével azt a világot óhatja, amelyet az Örjöngő Ötös (a völgy védelmezői), Shifu, valamit Oogway mester képviselnek a falu fölé tornyosuló Jáde palotában. Po megtudja, hogy egy ősi jóslat szerint ő a kiválasztott Sárkányharcos és a feladatává válik, hogy legyőzze a Béke völgyének ősi, veszedelmes ellenségét, Tai Lung-ot. A panda bálványaival gyakorol, szétveti a lelkesedés és a nagy összecsapásra készül, miközben szivacsként szívja magába Shifu mester tanításait. Amikor a démoni hópárduc megérkezik, Po a kisujjfogással semmisíti meg, amellyel a mestere is fenyegette őt, amikor kezdőként a Jáde palotába csöppent.
Őszintén rühellem az esetlen, idétlen, kétbalkezes karaktereket, de a hájas pandánk esetében a cselekmény szempontjából nagy jelentőségű ez az elem, fontos a karakterfejlődés szemléltetése szempontjából, és nem mellesleg annyira megkapó ez az őszinte ártatlanság Po szemeiben, (Jack Black zseniális hangjával) hogy elfelejtettem forgatni a szemem.
Az Örjöngő Ötös tagjai, Tigris, Vipera, Daru, Majom és Sáska, mind egy-egy kungfu technika megszemélyesülései, emészthetőbbé teszik az óriási mennyiségű spiritualitást, amelyet az animációs filmbe sűrítettek, egészen egyedi motívumnak tartom.
Oogway mester egy vén teknős, a kungfu atyja, ontja magából az aforizmákat. Amikor arra kerül a sor, hogy kijelöljék a megmentőt, Shifu zaklatottan kérdezgeti, hogy „kiből lesz a Sárkányharcos?”, erre Oogway csak azt mondja, hogy „nem tudom.” Mindezt olyan nyugodtsággal és bölcsességgel teszi, hogy az ember valósággal újraértelmezi ezt a két szót. Ha a nagymester, aki maga az út, ki tudja ezt mondani, akkor mindannyiunknak ki kell tudni mondani. A teknős minden gesztusa, minden szava tanítás és ezt öröm nézni.
Shifu Oogway-nél valamivel alacsonyabb rendű, de előbb-utóbb át kell vennie a szerepét. Ugyanúgy nem áll készen erre, akárcsak Po a sárkányharcosi létre, de bele kell állniuk a feladatba.
A szerethető, egyedi, kidolgozott karaktereken kívül a zene és a képi megvalósítás is hozzájárult az élményhez.
Azt eddig is tudtuk, hogy Hans Zimmer vérprofi, eszméletlenül jól adaptálta a szakértelmét a keleties hangulathoz és olyan alapot adott a vidám, esetleg elgondolkodtató, vicces, vagy epic verekedős jeleneteknek, amelyekkel felejthetetlenné tette azokat.
Esztétikai szempontból Tai Lung (a rettegett hópárduc) kiszabadulása a börtönből a kedvenc jelenetem. Gyönyörűek a lángok, a híd, ahogyan megsemmisíti a rinocérosz-őrök hadát anélkül, hogy egy ujjal is hozzájuk érne. Ahogy rohanás közben követi őt a kamera, az embert kirázza a hideg, még akkor is, ha csak egy „buta” animációról van szó (A Shrek rajongóknak tutira deja vu érzése lesz, le sem lehet tagadni, hogy ez egy DreamWorks produkció). Van egy rövidke rész, amikor belassítják Tai Lung eszeveszett menekülését, és egy pillanatra elmegy a fókusz, mintha a kamera túlszaladna a szereplőn, majd újra normális sebességben lesz az egész. Szerintem rajtam kívül senki a világon nem vette ezt észre, de engem nagyon megfogott ez az újszerű és hatásos vizuális kellék, korábban nem találkoztam ilyesmivel.
Oogway távozása is szemet gyönyörködtetően van megoldva, a barackfa szirmai örvényt képeznek, eltűnik a szélben velük együtt, s közben csak annyit mond, hogy „el kell hinni”.
A Kung Fu Panda hangulatos és szórakoztató, de könnyedségében nagyon mélyre nyúlik a mondanivalója és autentikusan ábrázolja a kínai kultúrát. Tetszett, hogy pont annyit ragadtak meg belőle, amennyit kell, így emészthető maradt a nyugati közönségnek is, sőt, szimpatikussá tette a keleti világot, legalábbis számomra biztosan.
Az amerikaias felszín alatt erősek a tanmesei motívumok is, ezek közül a legszembetűnőbb a tekercs, mint taoista elem, amely a nagy bölcsességet tartalmazza. Amikor a szereplők megtudják, hogy semmit nem ír benne, mindenki másképp fogja fel ezt az információt. Po-nak sikerül jól értelmezni a dolgot, míg Tai Lung nincs azon a szinten, hogy ezt bárhogy is feldolgozza, végül ezért omlik össze. Nagyon elgondolkodtató a zérus állapot, a semmi jelenlétének szempontjából ez a végjáték, amikor a Sárkányharcos felülemelkedik a tüzes fenevaddal szemben.
A település, ahol a történet játszódik, már önmagában metaforikus jellegű: lent a falu hangos, zsúfolt, az emberek fecsegnek és sürgölődnek, míg a hegyen, a „kungfu kolostorában” a szentség, az alázat uralkodik. Ez az emelkedett állapot vonzza Po-t oda, hogy ő is része lehessen ennek a világnak. Persze az elején borzasztóan kilóg onnan, de idővel kezdi felvenni a környezet ritmusát.
Vizuálisan a helyszín a Nei Jing Tu-ra, a taoista belső tájképre emlékeztet, egyszerűen nem tudtam másra gondolni közben. Ha ez egy tényleges utalás és nem csak beleképzelem, akkor zseniális.
Az animációs film alázatos a kínai kultúrával szemben, de ezzel egy időben kigúnyolja a kungfu filmek klisés történetvezetését; tanít és szórakoztat, harmonikus egységbe fog játékot és filozófiát, esetlent és emelkedettet.
