Nincs.
Már rég nem érezte magát sehogy. Olyan régen kiégett márt, hogy még a kiégés pontos időpontjára sem emlékszik. Pedig békében kéne lennie magával meg ilyen faszságok. A dalai láma elmehet a ’csába. A nagy izolációban úgy mégis mit tudna arról, ahogy egy normális ember éli a normális életét. Normális? Hát, ez azért költői túlzás. Már akkor sem tartották normálisnak, mikor a normalitás még nem volt létszükséglet. Pedig elvileg még azt is hirdetik, hogy mindenki úgy jó, ahogy van, és elfogadják a másságát. Egy fenét! Persze, minden másságot elfogadnak, ameddig az beleillik a képükbe. Ha nem, akkor tűzzel-vassal irtják. Az ő élete is valahogy így ment félre, bár erős gyanúja volt arra nézve, hogy mindig is félre volt menve. Már kisgyerekként is képtelen volt egy normális beszélgetésbe bonyolódni. Sokáig a világot hibáztatta, aztán saját magát, aztán rengeteg izzadtságszagú kísérlet után már telibe letojta az egészet. Most már csak úgy érezte magát, mint aki valamiféle súlytalanságban lebeg, ahol csak a nagy semmi van. Se szabályok, se elvárások, se öröm, se bánat…mondjuk a bánat tehetetlen dühbe való átmenete jelen volt, de azon kívül semmi. Nosztalgiázott volna a múltban, hogy erőt és ihletet merítsen belőle, mind valami cukormázas múltszázadi film főhőse, de nem igazán volt múltja sem. Csak rossz, és kevésbé rosszabb időszakok. Nézhetett volna a jövőbe is, de valahogy azt is viharfelhők és lehetséges világvégék tömkelege szelte át. Aztán ott volt a jó öreg „javítsd meg akkor a jelent”-toposz. De ha voltak is a jelenben lehetőségek, már rég nem volt sem motivációja sem energiája ahhoz, hogy ezek közül bármelyiket is meg tudja ragadni. Az Anti gravitáció megszűnt. Zuhanni kezdett. Pont úgy, mint pókember csaja, aki ugyan még talán megfoghatná megmentője kezét, de már képtelen rá. Zuhant a semmibe, a sötétbe, a föld legsötétebb zugába. Pálfordulás, drámai fordulat, felemelő pillanat, utolsó perces világmegváltás: Nincs.
