Ahogy Kant mondta, “Két dolog tölti el lelkemet: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” Na hát ezt az erkölcsi törvényt egy ideje még éreztem lappangani valahol mélyen, de a modern popkulturális hullámverés úgy zúzta szét bennem, mintha ott sem lett volna. Apró szilánkjaira hullott az olykor még oly’ szilárdan álló, habár nem saját meggyőződéseimen alapuló belémnevelt integritás és felemelkedett egy új értékrend sarokköve, egy rozsdamentes acél kerekű, sötétzöld gumival díszített gördeszka, színes geometriai alakzatok tömkelegével a hátoldalán.
Persze, amikor a szüleimnek előadtam hatalmas elánnal és áhítattal, hogy deszkázni akarok, mint az amerikai filmekben, anyám első kérdése az volt, hogy „Szerinted hol van a környéken barkácsszakkör?”. Hűvös gúnytól éles tekintetemre ráerőszakoltam egy melegnek szánt mosolyt és konstatáltam, hogy ezt úgysem érthetik.
Úgy éreztem, hogy ez az én világom, legalábbis formailag biztosan: kreol bőröm olyan, mintha ráfagyott volna a nyár, a fülemben lógó fülbevalók szőke göndör hajamba gabalyodnak, az alkaromon levő tetoválásról ordít, hogy „underground!”… Egyszóval, csak néhány menő deszkás trükk választott el attól, hogy félisten legyek.
Kábé ilyen önbizalommal és céltudattal indultam el másnap délután négykor (ez az az időpont, amikor a legcoolabb arcok tűnnek fel) a deszkásparkba. A belépőm elég jó volt: itt csak annyi a lényeg, hogy fülhallgatóval a füledben, kapucnival a fejeden rá se hederíts senkire, aki esetleg még ott van, vagyis teljesen az ellentétét kell csinálnod annak, amire anyádék úgy tizenöt évig tanítani próbáltak.
Miután a táskámat ledobtam egy közeli padra és körülnéztem, enyhén elborzasztott ez az oly’ régóta óhajtott világ. Minden olyan kopott volt és hideg, nyikorgó és rozoga és… Na de erőt vettem magamon és kinéztem (Isten tudja, miért) a legmeredekebb felületet, ami kétszáz méteres körzetben csak létezni tudott. Egy négy perces hadműveletet követően valahogy felküzdöttem magam a párkányra (még jó, hogy senki nem látott), gondolkodás nélkül két lábbal a deszkámra álltam, óvatosan kibillentve magam az egyensúlyomból és elkezdtem nyílegyenesen lefelé gurulni. Ez a gurulás addig tartott, ameddig az alattam száguldó, csikorgó deszka másik utat nem választott, beakadt a kereke, én meg óriásit repülve megcsókoltam a betont. Koccant a fogam, kihasadt ajkamból ömlött a vér, a könyököm valóságos zsírkrétaként horzsolódott le a forró placcon.
Elöntött a düh és a fizikai fájdalom, csak arra tudtam gondolni, hogy az amerikai filmekben soha nem történik ilyesmi. Könnyeztem, el volt zsibbadva a szám, de bárgyú, elanyátlanodott tekintetemet megkapta egy tábla, amelyen hatalmas, nyomtatott, piros betűkkel azt írta, hogy: „AZ EMELVÉNY NEM HASZNÁLHATÓ A KIÁLLÓ SZEGEK MIATT!”. Biztos a fülemben ordító New York-i hiphop beat nem engedte, hogy észrevegyem ezt a rövid, tömör, szép magyar szöveget.
