Juney
-Üsd le a rohadékot! Hidd el senki sem fogja sajnálni. – buzdított az élénkkék szemű fiú, aki lazán az előttem elterpeszkedő iskolapadra csüccsent.
Tudod jól mit gondolok. Nem lehet. Kedvesnek kell lennem vele, elvégre is barátok volnánk vagy mi.
-Ugyan már, ne álltasd magadat. Ha tényleg szeretne és töródne veled akkor, gondolod, hogy direkt ilyen típusú megjegyzést tenne a dogádra?
Hisz tudod, hogy emiatt lettél ilyen. – itt a mutatóujjával körözni kezd a halántéka mellett.
Éreztem, hogy a szituáció kezd groteszk irányba elindulni. Én a négyes dolgozatom felett majdnem könnyekben, az állítólagos barátnőm hűvös kegyetlen méregetése ahogy rosszindulatát ártatlan pillantásba burkolva rám veti. No meg… Juney.
Ott trónolt azon a padon teljes pompájában, én meg mint mindig most is úgy kapaszkodtam a fiú jelenlétébe, mintha az életem múlna rajta. Hiszen nem is járok messze az igazságtól.
-Nehogy elsírd már itt magad! Mindenki látná, és totál égő volna. – indult meg felém, egy vigasztaló mosollyal. – Egy négyes nem a világvége.
Tudom én azt, csak arra válaszolj, hogy minek rúg még belém egyet. Ennyire… rosszindulatú? Vagy velem van a baj? Talán engem képtelenség szeretni?
Már a csontos kis karok hálójában voltam, és az arcomat Juney vállán pihentetve vártam a válaszát.
-Te is tudod, hogy ez hülyeség. Anyukád szeret. Apukád szeret. Nővéred is. És én is.-mondta én meg vigaszt nyertem, hogy hallhatom a megnyugtató lágy hangocskáját és az enyhe akcentusát.
Te más vagy. Te nem ismersz. Ő viszont igen és mégis gonoszkodik.
Juney felhorkantott.
-Ugyan már könyörgöm. Az a lány egy buta hóember. – csattant fel, mire magam is valami nevetésre hajazó nyikkanásfélét bocsátottam ki magamból.
37 arc fordult döbbenten az irányomba.
Néma pír kúszott a füleim hegyére, a fiú pedig nagy robajjal kirántotta a mellettem lévő csurgó széket.
Ahogyan a kényelmesen ücsörgő alakra pillantottam engem is megmosolyogtatott, hogy mennyire nem illik ebne a közegbe.
A kopottas padló, a régi kirolytolódott függönyök és a pattanásaikat sminkkel elfedő tizenéves lányok köréből, felsőbb rendű lényként emelkedett ki a fiatal férfi.
A sovány pofijábból élesen kiugróarccsontjai, különleges vonásai, égkék szemei, amik ártatlanul villantak föl a csokibarna enyhén hullámos loknijai mögül, és az apró szája mind valamiféle szomorkás grimaszba torzultak, ahogyan felém pislogott.
-Most komolyan figyeled ezt a szarságot? – intett fejével a tanárra, aki kissé bizonytalanul hadarta az anyagot a genetika témakörében.
Mi mást tehetnék így is négyest kaptam. Figyelnem kell!
-De hát pont nem azt csinálod, rám gondolsz éppen. – sóhajtotta a fiú. – Nem lesz ennek így jó vége.
Na nem mondod. Amúgy meg mindig is rád gondolok.
-Tudom. – felelte Juney anélkül, hogy akár egy picit is az irányomba fordította volna a fejét. A hangjából a csodálatosan egyedi kiejtése mellett, egy csepp szánakozás és sajnálat is kicsendült.
Az óra további részében csak némán ült mellettem és kultúrált keretek között unatkozott.
Egyszerre hangzott el ezer szó és maradt békés csend közöttünk, bár számomra néha annyi is elég, ha tudom, hogy ott van.
Magányosan koslattam a buszmegálló irányába, és a szabad délutánom programairól merengtem.
Más korombeli lányok vad és kicsapongó szórakozóhelyeken keresik a felüdülést, megint egy másik csoport a partnerével randizgat ilyenkor, vagy maratoni sorozatozást csap.
Én csak vagyok és aggódok és álmodozok, amíg az őrületbe nem kergetem magamat.
Nagyon sokan szánalmasnak tartanak emiatt, de nem is igazán füllik a fogam ahhoz, hogy a megszokott kis napirendemből kizökkentsenek.
Ahogy bizonytalanul rogyadozó lábaim levisznek a busz meredek lépcsőin már az ebédről fantáziálok.
Csendben átvágok a parkon, gondosan ügyelve arra, hogy ne vegyek fel egyetlen csökött agyú taggal sem szemkontaktust.
A fák meztelen kezekként szaggatják szét az égbolt sápadt kék terét. Mélyebbre süllyesztem a kezeimet a kabátom zsebeiben, mintha ez segítene abban, hogy kevésbé legyek látható embertársaim számára.
-Nem hogy büszke lennél magadra! – szólalt meg Juney, ahogy egy tocsogó hólucskon át felzárkózott mellém.
Ugyan miért? Még ha te lennék, de így…
-Hát képzeld azt, ha ez segít. – vont vállat. – Ennél furább már úgysem lehetsz.
Igaz, de lány vagyok szóval nem lenne túl sok értelme.
-Miért ennek van? – egy gesztussal a párosunkra intett, mire a létező legapróbb mosoly kúszott fel a szám sarkába.
Jogos.
Köszönöm.
-Ugyan mit?
Hát nem is tudom, néha úgy érzem, hogy a családom mellett csak te vagy nekem.
-Ketten a világ ellen? – mosolygott rám a buta kis intertextualitás bevetése miatt.
Nem forgattam a szememet, csak elgondolkodtam a nem létező szavain, amit a nem létező utunkon ejtett ki a száján.
Mi értelme van ennek?
-Nem tudhatom. Gondolom szeretsz annyira, hogy rám gondolj ha magányos vagy.
Szóval körülbelül mindig.
-De egy valamit ne felejts el. – keményedett meg az óceántekintet. – Neked beszélhetek, de nekik csak te tudsz. Állj már ki magadért az Istenit!