Vonat oda:
Másodosztály. Középosztály. Középszer. Homályosan mocskos ablakok szűrik az élesen darabos fényt, a rágógumik megkövültek az ülések alján. A közelmúltban felszerelt klímaberendezés a szövetekben ragadt évtizedek izzadtságának édeskés illatát cirkuláltatja. Négy ugyanilyen fülkében négyen könyökölnek az ablak melletti karfára. Néha mocorognak kicsit, nehogy végérvényesen az üléshez tapadjanak. Beletapadnak a pillanatba. Sehol máshol nem lennének szívesebben.
Első kikötő:
A légnemű semmi és a folyékony semmi határán lógatod a lábad. Nyár közepe van. A Nap lassan lemegy, fényét az óriáskerék gyerekes vibrálása pótolja. Őszülő hajszálai gyönyörűen ócska hidat függesztenek a víztükörre. Nemsoká leszakad. Hullámzik a világ, sokat voltál vízben mostanában, nem találod a helyed stabil talajon. Sosem találtad. Szálkás, Nap-illatú deszkák tartanak, de közben is hullámzol. Lehúz a súlyod, de a víz fenntart. Ha lefelé néznél, nem kapnál levegőt, ezért az eget nézed. Ketten vigyáznak rád, de egyikükhöz sem tartozol. Te is olyan vagy, mint az ócska-gyönyörű híd.
Második kikötő:
Alattad a víz, feletted a csillagok. Alattad is csillagok, még ha csak a tükörképük is. Boldog vagy velük. Már tudod, hogy nem kell megfejtened őket, hogy lásd, milyen szépek. Tetszik a láthatár. Évek óta nézed minden nyáron pár hétig, mégis mindig találsz valami újat benne. Másokkal nézed, te is más vagy évről évre, de a lényeg nem változik. Csak bővül.
Harmadik kikötő:
Hidegrózsaszín az ég, a víz pedig egyre sötétebb. Mindig féltél ettől a beláthatatlan sötétségtől. Mi van, ha egyszer elsüllyedsz? Vagy csak elsodródsz a többiektől és egyedül lebegsz tovább. Hiányzik a délután a vidámparkban. Hiányzik az alufóliába csomagolt szendvics, amit a padon ettetek. Egyre nehezebbek a szempilláid. Úgy mesélik, két láthatatlan kutya kucorodik rájuk minden este, egyik a jobb, másik a bal szemedre. Megcsóválják a farkukat, nyújtózkodnak egyet, forognak néhányat és kakaóscsiga módjára összegömbölyödnek aludni. De most még nem lehet. Még túl korán van és egyedül ijesztő aludni. Mindenki a parton készülődik, összepakolják a színes nappal darabkáit. Dobogás, valaki a hónod alá nyúl, a vállára hajtod a fejed és a lépései elringatnak. A kutyák már kakaóscsigák.
Negyedik kikötő:
Megnyugtat a víz és az ég határa. Itt érzed otthon magad. A hűvösödő esti szellő összeborzolja az úszósapka alatt lelapult hajad. A nyugdíjas évek összes napfénye összegyűlt a bőröd barnaságában, most szinte beleolvadsz a szürkületbe. Eszedbe jutnak az ifjúsági táborok. Majdnem ugyanolyan fürdőruhát hordasz, mint akkor, csak kicsit nagyobb méretben. Majdnem ugyanúgy simul a csíkos törölköződ a hátadra. És a hajad is majdnem ugyanolyan, csak kicsit kevesebb és kicsit rövidebb. És ez a végülis még mindig langyos esti szellő is majdnem úgy érint, mint az első csókod egy megnyugtatóan hasonló nyárközépi estén.
Vonat vissza:
Másodosztály. Középosztály. Középszer. Homályosan mocskos ablakok szűrik az élesen darabos fényt. A rágógumik megkövültek az ülések alján. A közelmúltban felszerelt klímaberendezés a szövetekben ragadt évtizedek izzadtságának édeskés illatát cirkuláltatja. Négy ugyanilyen fülkében négyen bóbiskolnak az ablak melletti ülésben. Hátrahajtott fejek, bepárásodó napszemüvegek, még vizes hajak az utolsó, reggeli úszás után. Az alvás megment a hazautak nosztalgiájától. Azért, mikor utoljára látszik a víz a vonatról, csak résnyire és szinte titokban, de mindenki kinyitja a szemét, hogy elköszönjön. A szempilláikon megtörő fény elmosódó keretében fogják őrizni a csillámlást. Sehol máshol nem lettek volna szívesebben.
