Szerelem

Kislányként mindig a szőke hercegről álmodoztam, aki fehér lovon érkezik, hogy elvigyen magával a királyságába és boldogan éljünk, amíg meg nem halunk. De azt hiszem minden lány így kezdte, és valójában az első szerelmük nem is a szőke herceg volt, hanem az édes apjuk. Minden kislány számára az apukája az első szerelme, akire felnéz, és már kicsiként eldönti, hogy neki pontosan olyan férje lesz, mint az apukája. Aztán elérkezett az a pont, amikor a lelkem mélyére száműztem a szőke herceget és a helyébe lépett Zac Efron, akire akkoriban még úgy gondoltam, hogy Troy Bolton, a High School Musicalből és nem értettem, hogy miért szerepel több másik filmben, teljesen más névvel, mikor ő Troy volt. Egy részem azóta is dédelgeti azt az álmot, hogy egy napon Zac oldalán vonulok végig a vörös szőnyegen és egyáltalán nem foglalkozok a köztünk lévő 16 év korkülönbséggel, mert a hírességek körében ez már cseppet sem szokatlan. Abba persze biztos lennék, hogy a falu ahol felnőttem szépen megszólna engem, hogy milyen kis számító dög lett az aranyos kislányból. Na, mindegy. Aztán 13 éves koromba a kezembe került Leiner Laura első könyve a Szent Johanna Gimi és az életembe beköszöntött Cortez. Onnantól kezdve a Cortezemet kerestem, majd sorra jöttek a többi kitalált karakterek. Nagy Márk, Kornél, Szasza, Kolos, Dominik és természetesen Rajmund. Ő általuk eléggé nagy lett az elvárásom a hús vér fiúkkal szemben és anyukám nem egyszer mondta, hogy adjak le az elvárásaimból, különben sosem talál meg a szerelem, mert olyan válogatós vagyok. Én viszont álmodozó lány voltam, aki mindig a föld fölött lebegett 3 méterrel és hittem benne, hogy valahol a világban vár rám egy Cortez, akivel olyan tökéletesen kiegészítjük egymást, mint Rajmund és Sára, vagy mint Damon és Elena a Vámpírnaplókból. Aztán a várva várt szerelem be is kopogtatott hozzám, egy egészen váratlan fordulattal. Hirtelen rántottak vissza a földre, és csak bambán pislogtam arra a férfire, aki egyszer csak besétált az életembe és mindent szó szerint mindent felforgatott. A bennem dédelgetett álomképek egy pillanat alatt semmivé foszlottak és többé már nem álmodoztam a Cortezemről, mert megtaláltam a másik felem, aki minden volt csak Cortez nem. Totálisan ellentétje volt annak, amit elképzeltem. Szőke haj helyett, barna haja volt, kék szemek helyett, csokibarna olykor smaragdzöld színben pompázó szemek néztek rám gyengéden. Világ életemben utáltam, ha valaki borostás volt, ám az ő borostájáért szó szerint rajongtam és nagyon hamar megszoktam a szúró érzést az arcomon, nem szerettem, ha valaki alkoholt iszik, ám mellette megtanultam, hogy nincs abban semmi rossz, ha időnként elkortyolgatunk egy-egy pohár pezsgőt, egy kád meleg vízben. Sok mindenben megváltozott a véleményem, amikor megismertem őt és mellette döbbentem rá, hogy lehet bármilyen ideálod úgyis a totál ellenkezőjébe sikerül majd beleszeretned. Mert ilyen az élet. Van egy álmod, és kapsz helyette egy sokkal jobbat. Arról álmodoztam, hogy a tengerparton mondom ki a boldogító igent, most mégis egy templomban vonulok az oltár felé, apu karján. Ideges vagyok, de ez az idegesség nagyon is jó. Nem azért vagyok ideges, mert félek, hogy rosszul döntöttem, vagy, mert most jöttem rá, hogy nem akarok még férjhez menni. Azért vagyok ideges, mert szeretném, ha minden tökéletes lenne. És ahogy jobban belegondolok, nem is idegességet érzek, hanem izgalmat. Izgalmat, hogy hamarosan összekötöm az életem azzal a férfival, aki 2 évvel ezelőtt felforgatta az életemet. Hamarosan a felesége leszek a férfinek, aki hitt bennem, hitt bennem, akkor is, amikor a kiadók folyamatosan utasították vissza a kéziratomat, de ő kitartott és nem hagyta, hogy feladjam. Felemeltem a fejemet és megkerestem a tekintetemmel őt és a szívem, mint mindig most is kihagyott egy ütemet. Láttam már őt öltönyben, nem is egyszer, ám ma minden más volt. Ma az esküvőnk miatt öltözött ki, a mosolya az a gyönyörű mosolya csak nekem szólt. Abba a mosolyba sűrítette bele minden érzelmét, a csodálatát, amit a mennyasszonyi ruhám látványa okozott neki, és a szerelmét, amit irántam az érzett. A csillogás az eltelt 2 év alatt, folyamatosan ott volt a szemében akárhányszor rám nézett. Az oltár elé érve, apu az ő kezébe helyezi a kezem és megpuszilja az arcom, szemeiben könnyek ülnek, miközben elfoglalja a helyét anyu mellett és büszkén kihúzza magát.
– Készen állsz írónőm? – súgta a fülembe, én pedig a becenevemet hallva boldogan elmosolyodtam.
Egy dolog volt csupán, amiből nem engedtem. Már jó előre tini koromban leszögeztem, hogy engem bizony semmilyen pasi nem fog édesemnek, babámnak, kicsimnek, vagy szerelmemnek becézni, mert ki tudja rajtam kívül még hány lánynak volt ugyanez a beceneve. Én azt szerettem volna, ha egyedi becenevet ad nekem és tőle meg is kaptam. Írónő lettem, az ő kicsi írónője.
– Semmire nem álltam még ilyen készen – válaszoltam és megszorítottam a kezét.

Szólj hozzá!