Halley’s Comet

Anna Stargood
Halley’s Comet

Halley

A párizsi tavasz nem éppen arról híres, hogy nagyon meleg lenne, viszont áprilisban főleg, délben már sütni szokott a nap, most mégis úgy esett, mintha dézsából öntenék. Halley egész úton a kezében szorongatta az élénkpiros esernyőjét, mégis bőrig ázott. Sosem szeretett buszozni. Véleménye szerint a világ azért van, hogy megismerjük, és azt egy buszról nem lehet. Mindig is szerette a természetet. Gyerekkorában az apjával gyakran jártak kirándulni. Ezért amikor tehette, inkább gyalogolt, és kihagyja a konzervdobozban zötykölődést. Csuromvizesen lépett be a Blue Bird kávézó ajtaján, amit egy kedves ír lány vezetett, aki mindig mosolyogott. Kedvelte ezt a helyet, mert ahhoz épp elég tágas volt, hogy az emberek kényelmesen letudjanak ülni. Kikérte a szokásosat, egy mentás kapucsínót, és leült a helyére: a kerek faasztalhoz az ablakkal szemben. Bordó kabátját a szék táblájára akasztotta. Leült. Belekortyolt az italába. A menta frissessége remekül kiegészítette a kávé kesernyés ízvilágát. Csodálatos! – gondolta. Megkavarta a kávéját, a kanalát nekikocogtatta a csésze szélének, majd letette a szalvétára. Elővette a laptopját és munkához látott. Független forgatókönyvíróként dolgozott, és imádta csinálni. Az ujjai ide – oda mozogtak a billentyűzeten. Mindig úgy intézte a dolgokat, hogy romantikusokat írhasson. Minden formáját szerette ennek a zsánernek, filmeket, könyveket, az összes Klisét és fordulatot. Ettől olyan csodálatos ez műfaj! Nem hitte volna, hogy valaha is ezt fogja csinálni. Egy évig jogot, tanult aztán marketinget, végül jött a kreatív írás. Éppen egy csók jelenet következett, amikor…
‐ Halley? – szólt egy rejtélyes férfihang.
Valaki tényleg szólt hozzám? Vagy csak képzelődőm?
Felnézett a laptopja mögül. Egy férfi ült előtte. Sápadt volt, fekete hajú, szemüveges. Elegáns öltönyt viselt. Látszott, hogy ad magára.
– Brian? – A lány lecsukta a laptopot, és kedvesen rámosolygott az előtte ülőre.
‐ Jó téged újra látni! – A fiú csábos mosolya kezdte hatalmába keríteni.
Szexi Brian a főiskoláról, aki le akart fektetni a téli Csodaország bálon. Mentségedre szóljon, akkoriban teljesen beléd voltam esve. Hűha, most, hogy jobban megnézlek, még mindig elég jól nézel ki.
‐ Téged is! – hebegte lány.
Rövid időn belül mindketten újra a főiskolán érezték magukat. A nosztalgia átvette az uralmat felettük, számukra megállt az idő. Csak pillanatok léteztek: nevetéssel, vallomásokkal és boldogsággal.
Halley naiv lány volt, ezt tudta magáról, de a memóriája is jó. Emlékezett a klassz dolgokra, az első randijukon az Éjjeli napfényt nézték meg, pedig Brian utálja a romantikus filmeket. Azon az estén csókolózott életében először. De nem tudhatta, mit is érez abban pillaanatban, hisz még sosem volt hasonlóban része. Halley sosem volt az fajta lány, akit fiúk kedveltek. Túl különc volt, meg akart felelni másoknak, viszont nem találta helyét a világban. Brian pedig pontosan az ellentéte volt, ő tudta mit akar az élettől, soha senki nem érdekelte önmagán kívül, kivéve persze Halley -t. Talán az egyetlen közös tulajdonságuk az olvasás szeretete volt, és bár lány csak éjszakára redukálja a kapcsolatukat, az annál sokkal régebben kezdődött.
Talán abban a pillanatban amikor először megpillantották egymást a folyosón. Vagy amikor együtt kellett dolgozniuk Miss Murray matek óráján. Halley sokszor gondolkodott azon, hogy vajon hol rontották el. Sosem merte erről megkérdezni a fiút. Végül aztán arra jutott, hogy egyszerűen csak túlságosan különböznek. Ez nem egy film, itt az ellentétek nem vonzzák egymást.
Ilyen lenne a szerelem? Ahhoz az érzéshez hasonlít leginkább, amikor a főiskolán kipróbáltam a marihuánát, és annak nem lett valami jó vége.
‐ Jó volt látni, Halley! – mondta fiú mosolyogva, és még mielőtt végleg eltűnt volna az ajtóban, még egyszer visszafordult. – Legközelebb én hívlak meg kávézni!
‐ Szavadon foglak! – integetett a lány.
Halley az órájára pillantott. Már rég beesteledett, ideje volt hazaindulni. Boldogan hagyta el a kávézót. Aznap este senki sem lett volna képes levakarni arcáról azt az imádnivalóan édes mosolyát, hiszen szívét remény töltötte el.

Brian

Mindig titkolta, pontosan miért jött Párizsba. Az igazság az, hogy ő maga se tudta pontosan. Talán az igaz szerelem miatt? Mindig, amikor ez a gondolat átfutott az agyán, jót nevetett saját magán, hisz sosem izgatta a romantika. Egészen a mai napig. Most már csak a kávézós lányra tudott gondolni. Arra, akivel csókolózott a főiskolán. Aki mindig hülye színes ruhákban járt. Akinek széles mosolya bearanyozta a napját. Magabiztosan lépett ki a háza ajtaján. A nyári napfény megmelengette az arcát. Egészen a buszmegállóig ment, Halley szerint egyszer még megbánja, hogy mindig tömegközlekedéssel utazik, de egyszerűen utált gyalog járni. Nem volt rá semmi különösebb oka, csak nem szeretett. Halleyhez igyekezett a Blue Bird kávézóba. A lány mindig ott várt rá. Mindig mosolygott rá, ha meglátta őt. Amikor beért a kávézóba, Halley most is várt rá, és vidáman integetett. A fiú leült a lánnyal szembe, és kért egy forró csokit.
‐ Nem értelek téged. – jelentette ki a lány.
Amikor a lányok ezt mondják, akkor baj van, ezt már jól tudta.
‐ Miért iszol forró csokit ilyen melegben? – kérdezte Halley.
Ja, csak ez a gond!
‐ Mert finom – vonta meg vállat a fiú.
A lány egyetértően bólintott. Aztán mesélni kezdett, ő pedig hallgatta. De egy idő után elvesztette a fonalat, nem azért, mert nem érdekelte a mondanivalója, csupán elvonta figyelmét a lány külseje.
Csodálatos lány vagy, Halley Clark!
Sosem értette, miért van oda Halleyért, hisz jobban nem is különbözhetnének. Ez lány tele van energiával.
Hogy csinálja?
Nem tudta elképzelni, amit érezhettek a lányok, akik randira hívták a főiskolán, de most már kezdte sejteni. Úgy érezte, a szíve majd kiugrik a helyéről. A tenyere nyirkos lett, a szája kiszáradt.
‐ Elhívhatlak randira? – súgta a szavakat.
Mindkettőjük számára megállt idő. A főiskolán érezték magukat egymásodpercre. Érezték a másik finom érintését, ahogy az ajkaik egymáshoz érnek. De minden pillanatnak véget kell érnie. A lány felnézett, finoman ingatta fejét, ezzel jelezve a nemleges választ, majd elhagyta kávézót. De a fiú szemében még ott élt a remény, hogy egy nap majd talán.

Halley és Brian még visszatérnek…