Mostanában tesztekről szól az életem.
Tesztek utcai állomásokon, amikhez regisztrálni kell, majd beállni a kanyargó sorba, hogy aztán hosszú pálcikát dugjanak a szádba, vagy az orrodba.
Drogériás tesztek, melyeknek heves szívdobogás és homlokverejtékezés a mellékhatásuk. Lepisiled, majd szemedet félig eltakarva leskelődsz idegességedben, hogy egy vagy két csík jelenik-e meg a piciny tesztablakon.
És végül a láthatatlan tesztek, amiket az univerzum férfi testekbe bújtatva küld, hogy felborítsa a női életeket. Mintha ők maguk is valamiféle vírusok lennének, akik áldozatok után vadásznak, hogy kiélősködjék magukat aztán egyszerűen elhagyják a gazdatestet.
Szóval megfertőződtem korunk mumusával és megfertőződött csúnyán a szívem is egy rosszfiúval.
Az egyik legvonzóbb kategóriába tartozott, az az egyed, akibe idén nyáron botlottam bele. Mintha valami limitált kiadású prototípus lett volna. Jóképű, magabiztos, intelligens és divatos, bejárta a fél világot. Már amikor legelőször találkoztunk, mágnesként vonzott magához és én tehetetlenül engedtem ennek a vonzalomnak.
A zebránál álltam, várva, hogy a lámpa pirosról zöldre váltson. Ő pedig a zebra túloldalon állt, fél lábbal az egyik biciklipóznának támaszkodva. Sötétbarna haja égnek meredt, de minden szálának gondosan meg volt tervezve az útja. Barna szemeit Rayban napszemüveg takarta. Két alkarján pedig tetoválás díszelgett. Az egyik a levegőt a másik pedig a földet jelképezte, pilótának tanult.
Valakire várt, talán akkor még nem is tudta, hogy az a valaki épp én leszek. A lámpa zöldre váltott, én pedig elindultam, hogy kiköthessem a biciklimet, az egyetlen szabad biciklihelyre, amit ő foglalt el. Észrevette, hogy tetőtől talpig végig mértem és elmosolyodott.
– Bocsi, kiköthetem a biciklimet? Szeretnék venni egy fagyit! – szóltam oda, közben kinyitottam a bicikliláncomat aprócska kulcsával.
Tíz perccel később pedig két fagyim volt. Az enyémet is kifizette és az ő kezében is volt egy. Jól éreztük magunkat, ezért találkozgatni kezdtünk. Iszonyúan bejött nekem és irtó jól csókolt. Ajkaink szinte egymásra voltak tervezve, oly annyira összeillettek, hogy néha azt gondoltam kizárt dolog, hogy többé más ajka érjen az enyémhez. Olyan sorsszerűnek tűnt az egész. Készen álltam arra, hogy beengedjem az életembe. De vajon ő is készen állt arra, hogy beengedjen az övébe?
Sok időt töltöttünk együtt, de sosem eleget. Sikerült levennie a lábamról minden egyes randinkon és minden alkalommal kicsit jobban megnyílt előttem. Kicsit többet tudtam meg a múltjáról vagy az álmairól. Néha beengedett, néha kicsit visszabújt a falai mögé, amiket felépített, de mégis valahogy egyre közelebb éreztem magamat ahhoz, hogy az enyém lehessen. Mert én ezt akartam, hogy együtt legyünk, csak mi ketten és az idő elteltével úgy tűnt ő is ezt akarja. Ezért közel engedtem magamhoz, hogy aztán ellökhessen.
A szervezetem nem tudott pihenni, az agyam egyfolytában rajta pörgött. Mintha előtte nem is lettem volna egy egész… mintha blokkolt volna valamit a múltam és a jelenem között. Többé nem emlékeztem arra, hogy ki is voltam valójában nélküle.
Sajnos nem adta meg azt a biztonságot, azt a lassú nyugodt szerelmet, amire szükségem volt. Rettegtem attól, hogy ő is csak egy lesz azok közül, akik magamra hagynak. Nem adott arra biztos jeleket, hogy az életemben akarna maradni, hogy fontos volnék neki annyira, hogy akármit megtegyen csak azért, hogy velem lehessen. Az őrületbe kergetett.
Az olyan reménytelenül szerelmes lelkek, mint akiknek csoportját én is büszkén erősítem, sok dolgot képesek ignorálni egy kezdeti kapcsolatban.
Először is elhitetjük magunkkal, hogy ez akárhogy is de működhet. Belebolondulunk egy képzeletünk által megszépített személyiségbe, mert annyira szeretnénk végre megtalálni a nekünk tökéleteset, hogy mindenáron mindenkit megpróbálunk beleszuszakolni az összképbe. Felépítünk a képzeletünkben valamit, ami belülről később szét fog cincálni. Elgyengülünk és szemet hunyunk afelett, hogy az illető mennyire nem hozzánk való csupán a pillanatnyi élvezet kedvéért.
Így a vírus szép lassan elterjedt bennem.
Persze számos szép pillanatot megéltünk együtt. Néha csak feküdtem mellette és hálás voltam azért, hogy belebotlottam, mert már nem tudtam elképzelni nélküle a berlini életemet, és lassan már nem tudtam elképzelni nélküle a jövőbeni életemet sem.
Végig cirógattam mellkasát az ujjammal, és arra gondoltam ő az utolsó ajándéka ennek a csodás utazásomnak, ennek a hosszadalmas kalandnak. Ugyanis, a következő nyáron el kell költöznöm az egyetemi tanulmányaim miatt, de miatta még ezeken a terveimen is képes lettem volna változtatni. Úgy éreztem megtaláltam végre a biztonságot a jelenlegi káoszban.
Később alig bírtunk ki egy hét külön töltött időt és végre eljött a nap, amikor a kemény szépfiúnak is megolvadt a jéggel körülvett szíve és azt küldte üzenetben: Hiányzol. A bőrömből ki tudtam volna ugrani örömömben és a karjaiba rohanni, mert ugyan így éreztem én is és végre biztosra vehettem, hogy nem viszonzatlan. Akartam őt, és ami a legjobb volt, most már ő is akart engem. Érzéseink voltak.
Aztán minden olyan hirtelen történt és a dolgok elkezdtek darabjaira hullani.
A szobámban ültem sírva hatalmas ágyamon és telefonomat bámultam a tenyeremben. Olvasok.
Fel nem foghatom a szavakat, amiket látok, újra elolvasom. Mintha akkor más jelentéssel bírnának, mintha akkor nem hatolna az összes szó a csontjaimig. De minden egyes alkalommal ugyan azt jelentik, NEM KELLESZ.
– Nem akarom, hogy miattam esetleg meggondold magad és ne kezdd el az egyetemet, ha végzek a képzéssel nekem is el kell költöznöm és akkor csak a probléma lenne kettőnk között. Az utolsó amit szeretnék az egy fájdalmas szakítás és hogy összetörjem a szívedet.
Éppen azt teszed, gondoltam. Képtelen voltam megérteni azt, hogyan dobhat el magától valami csodálatosat csak úgy, azért, mert a távoli jövőre tekintve mások voltak az elképzeléseink. Mi ütött belé ilyen hirtelen?
Hiszen még itt vagyunk, hiszen még most van, nem pedig egy évvel később. Úgy éreztem, hogy valamit titkol előlem, hogy valami nem stimmel, valami hiányzik az összképből, össze voltam zavarodva.
Egyszerűen összetörtem, akár egy vékony üvegfal, ami hangos robajjal, ezer pici szilánkra hullik szét a padlón.
Ezután beállt a csend, ami olyan súllyal nehezedett mellkasomra, mintha az óceánba készülnék belefulladni.
Hát nem meghökkentő, milyen erejük van a szavaknak? Egy perc alatt meginog minden bizalmunk az eddigi világunkban. Idegenné válik az, akit eddig azt hittük ismerünk. Minden apró részlet a helyére billen, minden hirtelen értelmet nyer, hogy miért volt minden olyan furcsa és azután újra értelmét veszti.
Szavak… gondolataink alapkövei, fegyverként használhatóak. Voltak szavak, amiket hallani szerettem volna, de nem hangoztak el… helyettük azok lettek legépelve, amelyeket legkevésbé akartam látni. Olyan szavak, amiket végig ismertem, melyek tudtam, hogy egyszer el fognak hangozni, most mégis a húsomba vájtak, mint egy éles kés. Hiába tanult pilótának, tisztán az értésemre adta, hogy ha zuhanok, ő bizony nem fog elkapni.
Nem egy álmatlan éjszakát okozott. Töprengtem, hogy miért is szakított valójában. Kutakodtam az emlékeimben, kerestem a hiányzó darabot, ami választ ad a sok felmerülő kérdésemre. A válaszok nem voltak sehol.
Majd egy hónap elteltével újra felkeresett. Talán meghallotta zakatoló gondolataimat és úgy döntött megválaszolja a kérdéseimet. Ráteszi a hiányzó pontokat az i-kre. Vagy talán lelkiismeret furdalása támadt, amiatt, hogy hónapokig annak illúziójában ringatott, hogy közöttünk egy komoly kapcsolat virágának bimbója nyiladozik.
Megírta, hogy rengeteget gondolkozott azon, amit mondtam neki és valójában én ébresztettem rá arra, hogy még mindig szereti az első barátnőjét! Már majdnem sikerült beengednie engem a szívébe, de egy kis része annak még mindig az exéhez tartozott és ez a kis rész elég erős volt ahhoz, hogy eluralkodjon rajta.
Próbáltam kitörölni még az emlékét is az életemből. Ami persze azt eredményezte, hogy egyre csak rá gondoltam! Minden női becsületem sutba vágva rohantam volna a karjaiba, ha arra kért volna. Csak egy szavába kerülne, és az övé volnék örökre.
Átverve éreztem magam. Tudtam, hogy működhetett volna, hiszen működött hónapokig.
Hiányzott. Borzasztóan padlóra kerültem. Nem tudnék választani melyik volt elviselhetetlenebb érzés, a szakítás fájdalma, vagy a tesztcenter pozitív eredményének a tünetei.
Szinte megelevenedett szemeim előtt az arca és mosolya, hallottam a hangját. Ajkamon éreztem csókjainak ízét. Olyan valódinak tűnt. Emlékek elevenedtek meg a szemeim előtt. A csúcson voltunk, aztán a valóság a mélybe taszított! Könnyeim végig csordultak arcomon és szelleme szertefoszlott. Kipukkadt, mint egy szappanbuborék.
Dühösen lesöpörtem könnycseppjeimet államról. Elfogott a harag, hogy megkeseríti még ezt a pillanatomat is. Nem vett hát még el tőlem minden örömet? Vedd csak el ezt is! Nélküled, nekem már nem is kell, gondoltam. Mi értelme volna mosolyomnak, ha te nem láthatod?
Legszívesebben valaki más bőrébe bújtam volna miatta. Valakiébe, aki elég jó neki.
Lennék a lány, akinek komfortzónája sokkal tágasabb. Lennék a lány, aki nem vét hibát angol beszéd közben. Lennék a lány, aki meg találta otthonát ebben a városban és nem akar lelépni innen. Lennék a lány, akit szeretni tudsz. Lennék a lány, aki fent hordja az orrát és nem törődik veled. Lennék a lány, aki nem gondol soha többé már kettőnkre. Lennék a lány, aki véget vetett volna előbb ennek. Lennék a lány, aki gyűlölni tud téged. De nem vagyok az a lány!
Én az a lány vagyok aki naivan azt remélte, hogy túlzott különbségeink idővel nem fognak kiütközni. Aki sajnálta a nem megtörtént perceket. A nem együtt átbulizott éjszakákat.
Sajnálta a nem megtett utazásokat. Sajnálta, hogy nem tudtunk együtt megmártózni a tenger habjaiban, hogy nem láthattam nap csókolta bőrét, ami csak még jobban kihozná szeplőit az orrán és vállain. Sajnálta az el nem hangzott szavakat, és az elhangzottakat is.
A karanténban töltött időm alatt szinte hobbimmá vált kielemezni minden apró részletét beszélgetéseinknek. Értelmeztem őket elölről hátra, hátulról előre, anyanyelvemre fordítva vagy angolul olvasva.
Ostoroztam magam.
A szívem őt akarta, az övé pedig egy másik nőt.
Vírusok mindig is voltak, vannak és lesznek. Némelyikből nem könnyű kilábalni, belénk költöznek, kikészítenek és végül ott hagyják a gazdatestet.