ÉBRED A VÁROS

Mélabúsan ébredezik a nagyvárosi álom, megszemélyesítve legyen most „Pista”, hisz ki ne ismerne Magyarországon egy kedves jószívű embert a környezetéből, akit így hívnak. Amúgy is mi legyen a neve, talán Fa Puma?
-Dormeo puhaságú felhő ágyából nyugtázza, hogy a nap felbukkant a horizonton, s az ég sűrű tintája már hideg kékké hígult némi narancsos pöttyel, szegélyezve a Föld boltívének freskóján. Betolakszik a pirkadat és búcsút int az éjjel hallgatag testének.
Pista üdvözlésként, jobb keze fényujjaival beletúr az álmos város betonpanel szálú hajába. A másikkal pedig a csillagokat elsöpöri az égről kik, mint az éjszakai állatok hunyorogva menekülnek a fénytől.
Kikönyököl, gomolyfelhőkkel szegélyezett erkélye szélén és elkiáltja magát harmatcseppeken átfőtt presszója felett merengve.
– Ébresztő!
Mire urbános hangok rázzak föl a csipáktól zsákutcába rekedt tereket. Moccan a reggel, zajosan ébred, ahogyan köhög az autó és berreg a villamos. A rohanó emberek lépésétől visszhangot csengenek a tereket körbe ölelő, füsttől elszürkült, összefirkált, fáradt falak. Ők is az ablakokon kicsapódó reggeli kávé illatól terhes levegőtől várják a csodát egy újabb naphoz.
A városiasan repülő patkányoknak csúfolt galambok is csak a redbull tócsáról hajlandóak ugrani az elszórt gyros húsra, mintsem sejtve, hogy egy távoli rokonuk az, kit vígan falatoznak.
Ásítva biccent Pista a Lánchídnak, aki kissé komótosán bújik elő az Alagútból, hogy csoroghassanak át rajta a dolgozók Budáról Pestre, amíg a Combino nyújtózkodva visszafelé gyötri velük a Margit-híd vén aszfaltját. Éhes sárga, kék, piros és a föld alatt fehér hernyóként falják az üveges szemmel kifelé bámuló tömeget a BKK varázslatos járatai.
– Hétfő van! – jegyezi meg önmagának még egyet kortyolva csészéjéből. A hétvégi csodákkal telt álmodozás után a hétköznapi szürkeségbe veszett tekintetek ilyenkor a leglehangolóbbak. Hisz, megannyi gyermeki gondolattal tud felöltözni az emberi lélek, melyet olyan könnyen felejt a metafizikai ruhásszekrénye sötét, poros szegletében, ha elmúlik a hétvége.
Talán csak a hernyók soha megnem olajozott, nyikorgó ajtajaik tudják fokozni az összképet, de ők is meglátják a járdára olvadt kukákat és együttérzően elkönyvelik, hogy mindig van rosszabb.
Mindeközben az öncélú, látszatfejlesztési területté avanzsált, belvárosi daru erdő acélfáinak árnyékában játszik az ütvefúró karcos, mégis ebben környezetben lágynak tetsző beton szimfóniát, melyet Bach hegyes fülekkel kottáz a város dél-keleti csomópontjában egy korán nyíló kávézó teraszán.
Pista, kávéjából az utolsó kortyot is feláldozva azt ébredés oltárán, mosolyogva sandít a Gellért-hegy fellé. Itt minden reggel a bronzba öntött püspök tiszteletteljesen, mégis a beteljesülhetetlen vágytól égve lopva tekint a Citadella tetején a szabadságot megformáló, szépséges szobor társára. Mindeközben Erzsébet lemegy hídba, hogy elkápráztassa Gellértet, s nem látja, vagy is inkább nem akarja látni, mennyire vak a szerelem egy érzelmekkel felfűtött Bermudai-háromszög csapdájában.
– Na, induljunk! – utasítja magát a még mindig álmatag hangú Pista.
Gyors zuhany egy nyári zápor alatt és máris fittebben húzza fel bárányfelhőből, melegséggel kötött ruháját. Megnézi az napi instrukcióját, melyet a Minden Álmok Legfőbb Misztériumától kap és indul is. Hisz, neki van a legfontosabbak munkája a városban. Segítséget kell nyújtania egy szerencsésnek a leghőbb álmával kapcsolatosan, melyet estéről-estére úgy dédelget. Meg lesz-e vajon az a fránya matek ötös, esetleg az előléptetés, amiért olyan sokat dolgoztál és még többet nyeltél vagy csak eleget csörren a papírpohár alja, csak érezd, hogy megérte feláldozni magad. Mert még te, aki az aznapi szerencsés lehet, elszaladsz, a mindennapok labirintusában az álmaid mellett ő ott van és utánad viszi, hogy az életed végre kiteljesedjen.

“ÉBRED A VÁROS” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Időnként vidéki körútra is mehetne Pista.
    Jó lenne találkozni vele, mint szerencsés kiválasztott…
    Gratulálok, tetszett az írásod: Kata

Szólj hozzá!