Őszi idill

– Tudja, kisasszony, feledékeny lettem. Ez igazán bánt, régen nem voltam az. De valakire azért még ma is pontosan emlékszem. Talán túlságosan is pontosan vésődött az emlékezetembe. – Egy ideje csendben ültek már, a lány a nyitott ablak melletti karosszékben, ő a kedvenc fotelében, a könyvespolc és a zongora között. Idős korára megszeretett olvasni. Polgári családban nőtt fel, fiatal éveiben mégis keveset olvasott, de sokat szavalt. Kicsit mindig szaval, a mondandója furcsán megismételhetetlen jelentőséget kap.
– Ő még mindig fiatal. Pontosan olyan idős, mint magácska. Nézzen csak rám, kicsit billentse oldalra a fejét, kérem. – Félig kinyújtott karral hanyag, de szeretetteljes mozdulatot tett, mintha csak kedvenc zenekari műve legjátékosabb részét vezényelné. Hosszú ujjai felhívták a figyelmet természetes, elrejthetetlen eleganciájára.
– Úgy, úgy. Az állát pont olyan szomorkásan biccentette felfelé az imént, ahogyan ő szokta. És ez a mosoly! Csak úgy odadobja elém, szélesen és cakkosan, csak játszik, közben mégis olyan fájdalmasan komoly. Belesajdul a szívem. – Az őszi szél gyengéden belekapott a függönybe, ökörnyálat hordozott. Hogyan juthat el az ökörnyál a végtelen pusztákról egy patinás, budai lakás legfelső emeletére? A lány haján könnycseppekként csorogtak a halványuló napsugarak.
– Tudja, rögtön megértettem, mikor levágatta a haját. Már nem volt kislány többé. Maga még az, ahogy látom. Használja ki! – Ritkán mosolygott, de akkor minden fiatalság és melegség összegyűlt a szemében.
– Mindig rá akartam venni, hogy mosolyogjon, úgy, mint magácska az előbb. Akkor volt a legszebb, kedves és magányos meséket meséltek a szemei. Mennyi mindent mondtak nekem azok a szemek! – Két ujjal végigsimított az állán, sötét szemében egészen fényesen tükröződött az ég mélyrózsaszín kéksége.
– Ázott már bőrig egy hideg, nyirkos, kora őszi estén a Margit szigeten, mikor a legjobb esernyőt is könnyedén csavarja ki a szél? Pontosan olyan volt őt sírni látni. – Enyhén hátrahajtotta a fejét, még mindig ugyanaz a fény pihent a szemeiben.
– El sem hinné, mennyire hasonlítanak. El sem hinné, kisasszony. Őt sem ismertem jobban, mint magát most. Tökéletes vászon volt képzeletem szabadon folydogáló festékeihez. Szükségem volt rá, igazán kár lett volna azért a sok gyönyörű, megismételhetetlen arányokkal és egyszeri figyelemmel kikevert színért.
– Talán egyáltalán nem ismertem. De ennyit rólam. Kérem, játsszon nekem valamit! – A lány kecsesen felemelkedett, hátrasimította a haját, majd a múlt századot őrző zongorához sétált és játszani kezdett. Eleinte kissé ügyetlenül, mintha egy porcelánbaba haját fésülgetné és félne, hogy bármelyik pillanatban kicsúszhat a kezéből, hogy aztán fájdalmasan éles szilánkokra hulljon. Sokat tévesztett, de lassan a hibái is széppé váltak.
– Bárcsak ismerte volna a feleségemet, kisasszony. Nagyon jól megértették volna egymást, azt hiszem. Senkit sem láttam olyan szeretettel hibázni, mint magukat kettejüket. De kérem, ne kövessen el akkora hibát, mint amilyen én voltam. – A két közeli templom harangszava búsan tört meg a függöny csipkéjén.
– Csak legyen jó és játsszon szépen!