Zsófinak, akiről szentül hiszem, hogy legmerészebb álmait is meg tudja valósítani
Nem egy szép lány nézett vissza rám, amikor magamat szemügyre vettem a tükörben. Habár én ezt már megszoktam az évek során – most eszembe jutott, ahogy Lívia sértegetett.
– Nemcsak csúnya vagy, hanem buta is ¬– súgta a tükör.
Vad és dühös lettem, így sajnálatos módon gondolkozás nélkül cselekedtem. (Rossz szokásom meggondolatlanul viselkedni.) Fogtam egy nehéz tárgyat, és megdobtam a tükröt vele. A tükör ripityára törött, a szívem pedig ebbe belesajdult.
A sokkhatás miatt behunytam a szememet és lerogytam földre. Egyszeriben egy érintést éreztem a vállamon. Kinyitottam a szemem és felpillantottam. A látványtól teljesen megborzongtam: saját magamat láttam húsvérvalómban.
De hiszen én már itt vagyok, miért van belőlem még egy?
– Én a tükörbeli éned vagyok – szólt a hasonmásom. Zavarodottan pislogtam rá. – Ha eltörik egy tükör, akkor mindig kilép az abban lakozó lény – magyarázta.
*
Eleinte nem volt Tükörlénnyel bajom, nagyon kedves volt velem, biztatott, szeretett. Ha elfáradtam a feladataim közben, mindig mondta, hogy pihenjek, mert megérdemlem. Ha azt gondoltam, csúnya vagyok, biztosított arról, hogy ez szemen szedett hazugság. Még el is kezdtem ezt hinni.
Ám egy-két hét után egy napsütéses napon a másik énem már kezdte kimutatni a foga fehérjét.
Miután hazaérkeztem az iskolából, panaszkodtam, hogy mennyire fáradt vagyok.
– Örülj neki, hogy legalább süt a nap. Siess a tanulással, hogy ki tudj menni hamar! – Ennek ellenére lefeküdtem pihenni. – Lusta vagy! – Nem hagyott békén, hiába próbáltam menekülni előle.
Végül hat órakor kezdtem megírni a házi feladataimat. Két óra múlva megszólalt a valójában bennem lakozó lény:
– Na, látod, ha hallgattál volna rám, akkor lett volna időd, még egyet rollerezni is.
*
Valamelyik nap az iskolában megkérdeztem Líviától, hogy ő látja-e Tükörlényt. Erre elordította magát, hogy „gyerekek, ez már őrült is”. Pedig velem minden egyes percben jelen volt a másik énem, bár ez már kezdett egy picit idegesíteni. Nincs szükségem valakire, aki biztosít abban, hogy igen, valóban bolond vagyok.
Az osztálytársaim kipécéztek maguknak, mondván, hogy én összevissza hallucinálok. Minden egyes reggel félve mentem iskolába, de ijedten is távoztam, hiszen nem akartam otthon egyedül maradni Tükörlénnyel.
Néhány nap telt el ekképpen, ez kezdett rettentő tűrhetetlen lenni. Néha kitisztult az elmém: egy-egy pillanatra nem hallottam a bennem lakozó lényt – ilyenkor azon tűnődtem, hogyan lehetne mégis ezt a problémát megoldani. De választ erre a kérdésre egyelőre nem találtam.
Egy hónap eltelte után már édesanyám – aki köztünk szólva meglehetősen hanyag volt – is érzékelte, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Meghányta-vetette a dolgot, és arra jutott, hogy összespórolt pénzéből elvisz pszichológushoz. Mielőtt a dolog csúfos véget ért volna.
A pszichológus átküldött pszichiáterhez, mivel annyira furcsának talált. A pszichiáter viszont azt mondta, hogy őszerinte mindenki hangokat hall, csupán van, aki nem vallja be. Akik bevallják, azokat tébolyultnak hiszik az egyszerű emberek, holott ők igazából bátrak.
– Azt tanuld meg, hogy hogyan kontroláld a belső hangodat. Nem lesz könnyű, de én itt vagyok, hogy segítsek. Az első lépés az lesz, hogy össze kell forrasztanod a tükrödet.