Katarzis

Azt állítják, régen elment az eszem. Hogy elhagytam valahol úton-útfélen. Igaz, elég szórakozott tudok lenni. Néhányan azt merészelik mondani, hogy eleve esztelennek születtem. Ez már egy kissé rosszul esik. Én büszkén vállalom őrültségem, így meglepő lehet, miért sértődtem meg ezen. Elmagyarázom. Ők nem azt értik őrültség alatt, amit én. Ők nem tudják, mennyi féle fajtája, árnyalata és fokozata van. Soha nem fogják érteni, egyrészt mert tudatlanok, másrészt pedig, mert nem is akarják érteni. Látnátok most az arcukat. Rájuk fagyott az idiotizmus széles mosolya. Alig pislognak a köd mögött, mely elméjükre szállt, pedig hatalmas port vertek a színpad elé. A függönyöket gondatlanul húzták be az őrök, éppen kilátni a takarásból. Bár ne látnám, mi vár odakint. Megjártam egy háborút, rengeteg borzalmat láttam ott, ezért megszöktem. A folyamatosan leselkedő halál elől. Egy héten keresztül bolyongtam egy sötét erdőben éjt nappallá téve, üldözőim elől menekülve. Közben mégsem rettegtem, egy pillanatra sem, annyira, amennyire most rettegek. A tömegtől.
A természet szabályszerű, többnyire kiszámítható. Legalábbis ezen a vidéken. Forgató eleme az élet. Ha valami meg is hal, nyomós oka van rá, hiszen teret ad az új, serkenő, lassan változó, új életnek. A tömegben elvész az élet, hasztalan eltiporják buzgó lábak, melyeket nem ural többé a józan ész. Könnyen széttöri az elme rácsait a buta ember ösztönlénye. Az elmét erősíteni, fejleszteni kell, és a lény annál irányíthatóbb lesz. Ezt sem értenék. Bolondnak neveznek. Felgyújtották a könyveimet. Most persze látni akarnak. Ujjongnak. Szemükbe nézek, és nem látok színeket, fényt, lángot, csupán foltos homályt és kiszámíthatatlan ürességet. Rémisztőek.
Egy férfi ül velem szemben. Azóta, hogy itt várakozunk, nem szólt hozzám. Csak lefelé néz. Biztosan koncentrál. Én soha nem tudtam előadás előtt összpontosítani. Túl szórakozott vagyok hozzá, állandóan. Izmos háta, mellkasa sem mozog, mint aki nem is lélegzik. Talán élő szobor lesz, díszlet. Egyszer játszottunk egy darabot, még a háború előtt, melyben embereket állított a rendező a háttérbe, díszlet gyanánt. Különben nem lett sikeres, azt mondták, túl elvont. Persze, ne próbálkozzon az ember semmi olyannal, amihez gondolkodnia is kell a kedves közönségnek. Ez most nem olyan lesz. Imádni fogják. Tudják, mit játszunk ma, játsszák itt minden szombaton, csak más színészekkel, nehogy a kedves közönség elunja magát. Azt hittem izgatottabb leszek, a háború óta most játszom először és utoljára. Visszavonulok. Itt az ideje valami újnak, valami másnak. A vörös függönyök előtt már a harmadik őr siet el, szélesebbre húzva a rést. A tömeg első sora szinte már a színpad szélén ül. Úgy közelednek a világot jelentő deszkák felé, mintha helyet akarnának cserélni velem. Bár én abba soha nem mennék bele. Inkább a halál. Színésztársam még mindig előrehajolva koncentrál. Vagy nem is. Most látom, imádkozik. Mégiscsak izgul. Talán nem csak díszlet lesz. Papírok hevernek mindenfelé. Rajta van a nevünk, a darab műfaja és címe, a dátum, a rendező neve, és a jóságos főurak nevei, akik hozzájárultak a mai előadás sikeréhez. A többi színész a takarás másik részein vár. Az a szokás, hogy kezdés előtt nem vagyunk egy térben, nehogy megzavarjuk egymás átszellemülését.
Megszólaltak a harangok. Dél van. Mindjárt kezdődik. Mintha a szívem, ez a lüktető izomcsomó dobogna a templom tornyában. Bevallom, elkezdtem izgulni. Nem egyszerre lépünk a deszkákra, kettesével. Ez egy ilyen műfajú előadás. Mostanában visszajött a divatba. Az emberek imádják. Ez az egyetlen szórakozásuk az egész héten. Holnap délben szintén nem lesznek otthon. A templomban fognak ülni, imádkozni, és meggyónják mai viselkedésüket. A legnagyobb megkönnyebbüléssel sétálnak majd ki Isten házából, mint akik minden gondjuktól megszabadultak. Legalábbis így hiszik. Magam is katolikus volnék, mint minden tisztességes angol úr, mégsem hiszem így. De ki vagyok én, hogy elrotsam az örömüket? Mi több, én hozom el nekik. Így is volt mindig. De ez az utolsó. Az őrültség sem tarthat örökké. Talán észhez tértem végre.
Csend lett. Az arcokon még mindig fültől fülig érnek az ajkak. Az egyik főúr, a házigazda köszönti a város kedves polgárait. Hosszan. Ő nem előadó, mégis tovább tart a köszöntője, mint a műsor fog. Nem is baj. Addig tovább tudom vinni véget nem érő elmélkedésem. Most el is felejtettem eddig min gondolkodtam. Az előttem ülő férfi végre felnézett. Igen jóképű. Ahogy kiegyenesedett, kiderült, magasabb, mint amilyennek eddig tűnt. Világosbarna szemeiben halovány fény csillant. Mint mikor egy erős, határozott ember meginog, mégsem esik kétségbe. Természetéből adódó találékonysága és tekintélye akkor is megtartja, mikor lelke hirtelen cserben hagyná. Homlokán két vízszintes vonal fut át. Összegyűrte, miközben összeszorított ökleire támaszkodott. Gondterheltnek tűnik, kialvatlannak, zaklatottnak. Ha nem néztem volna a szemébe, csak testtartását mértem volna végig, az ellenkezőjét mondtam volna. Mindig is ilyen akartam lenni. Akár egy görög isten. És jó színész. Hozzám talán inkább a zavaros fecsegés és az elmélkedés illik. Mondjuk azt csinálom így is, meg csinálom úgy is, akárhogy áll a szénám. Egy pillanatra összenéztünk. Egyébként maga elé bámul, a semmibe. Semminek hívjuk, milyen rossz szokás ez. Ilyenkor valójában magunkat nézzük belülről. Kutatunk, matatunk, keresünk, kóválygunk, bámészkodunk, zuhanunk. Csupa bizonytalan cselekvések. Háttal a tömegnek, háttal a sorsának ül és merül alá a lélek óceánjának végtelen, sötét vizében. Nem tudom róla levenni a szemem. Alig észrevehető mosolyra húzta a száját. Talán delfinekkel úszik, vagy meleg fénnyel világító medúzák között, mintha csillagok vennék körül. Az arrogáns főúr még mindig a deszkákon áll, szája mozog, mi ketten már nem halljuk jóllakott hangját. A tömeg tágra nyílt szemekkel, széthúzott ajkakkal mered rá. Idióták. Én csak színésztársamat tudom nézni. Nem, mégsem jött meg az eszem. Mit is gondoltam? Még mindig a szépet és a rejtelmet hajhászom.
Újra megkondultak a harangok. Erre mindketten a valóra eszméltünk. A főúr eltűnt a színpadról, újra hangzavar van. Felkonferálják az első duót. Mi az utolsók vagyunk. Egy asszony a tömegből meglátta a közben kiszélesedett rést a függönyökön. Pengeéles tekintete kiszúrta szemeimet, mielőtt bármit kiolvashattam volna belőle. Felmászott a magas színpadra, felállt és rohanni kezdett egyenesen felém. Egy őr elélépett, felemelte, erre egy másik őr belépett a színfalak mögé és behúzta maga mögött a függönyöket. Nem tudom mi történt ezután. Nem tudom mi történt volna, ha ideér az asszony. Szerintem ő maga sem tudta volna. Az őr, aki az imént lépett be, elégedett mosollyal nézett rám, és megszólított:
-Ne aggódjon, mélyen tisztelt művész úr, ami késik, nem múlik.
Jóízűen nevetni kezdett. Most aztán nagyon okosat mondott. Színésztársam az előbbi óta nem merült vissza lelke világába. Lassan, kimérten vonszolja tekintetét a kis térben elhelyezkedő különféle tárgyakon, figyelve arra, hogy a közöttük húzott képzeletbeli vonalba ne essen bele az én alakom. Nem sértődöm meg ezen. Meggyőződésem, ő az a fajta előadóművész, aki nem akarja civil társalgással összezavarni saját átszellemülését az előadás előtt. Ez is egy fajtája a munkája iránti odaadásnak és tiszteletnek.
Már a második párost konferálják. Az ujjongás pedig, mintha egyre erőteljesebb lenne. Az öntelt, alpári őr megint úgy érzi, meg kell villogtatnia kivételes humorát:
-Mindjárt maguk jönnek. A közönség kedvencei. Ilyen odaadó, kedves közönségnek lejthetnének egy táncot is.
Övé a legundorítóbb nevetés és fogsor a világon. Ez kétségtelen. Arckifejezésén már percek óta látszódott, milyen erősen töri a fejét ezen a magasröptű megnyilvánuláson. Bevallom, tényleg különlegesen visszataszító. A hangsúly ezúttal a különlegesen van. Soha egy ember nem váltott ki belőlem ennyi ellenszenvet. Remélem, egyszer valaki felfedezi ugyanezt, és megörökíti őt valahogyan. Biztosan nem fog tetszeni senkinek, de legalább így talán helyrebillen a jó és a rossz, a szép és a csúnya, a csodálatos és az elszomorító közötti egyensúly a művészetben. Bármilyen művészetben.
Érzem, hogy mindjárt elhúzzák a függönyöket. Nincs több időm. Olyan izgatott vagyok. Mit mondjak még? Őrület. Igen, őrültség. Megvan! Elkalandoztam. Éppen ott tartottam, hogy az emberek mennyiféle értelmet tudnak adni ugyanannak a szónak. Egyazon szóval kifejeznek szeretetet, ellenszenvet, undort, vonzalmat, bármit. Miközben ezen gondolkozom, nem is tudok haragudni rájuk tovább. Talán nem is ítélnek el. Hiszen ujjonganak. Minket várnak. Dehogy utálnak. Mi több, imádnak! És én is imádom őket. Hiszen mi lehetne elsöprőbb siker egy művésznek annál, hogy boldoggá teheti a kedves közönséget!? Őrület. Milyen gyönyörű szó. Megbékéltem a tömeggel. Ha most berohanna ide a megvadult asszonyság, karjaim közé ragadnám és a levegőbe dobálnám örömömben. Szabad vagyok!
Végszóra, a nevemet hallom a jóllakot hangú főúr szájából. Zene füleimnek. Az őr kihúzza a vörös függönyöket, színésztársam szeme könnybe lábadt. Valamit spanyolul hadovál, megint imádkozik. Érzem, én is mindjárt zokogni kezdek a boldogságtól. Ahogy a deszkákra lépünk és kisétálunk, a tömeg végleg megvadul. A fedetlen épületből hatalmas kilátás nyílik az égre. A nap fényében úszom. Érzem, ahogy beszívárog bőrömbe az aranyszínű melegség és betöm minden hézagot, sebhelyet, ürességet. A főúr kacag, a nép ugrál, kurjant, nevet, erek duzzadnak a kipirosodott arcokon, kezek a magasban. Egy gyermek apja nyakában ül, ugyanolyan papírral a kezében, amilyenek a takarásban voltak szétszórva. Az előadás címe: „Az áruló és a dezertőr”. Azok mi vagyunk! Közben megjelent az egyetlen ember, aki az őrökön kívül szombaton is dolgozik ebben a városban. Szabad vagyok…

Fém csillant az éltető nap fényében, és a hóhér lezárta az előadást.

Szólj hozzá!