Fodor Kincső: Tudom milyen vagy
Évek óta barátok voltunk.
Igen elég snassz, meg nem is éppen pontos megnevezés ez. Évek óta ismertük egymást, de igazán barátok sose voltunk.
Én nem voltam az a barátkozós típus. Nehezen engedtem be embereket az életembe. Vagyis, mondhatnám azt is, hogy egyáltalán nem engedtem be senkit. Mindig csináltam valamit ami leköt. Sportoltam, tanultam, játszottam, olvastam, írtam, gondolkoztam, ha pedig valaki arra vetemedett, hogy hozzám szóljon, hát maradjunk annyiban, hogy hamar befejezte a próbálkozást.
Nem volt szükségem barátokra. Jobban mondva, abban a hitben éltem, hogy nincs szükségem rájuk. Csak visszahúznak, érdekből vannak velem. Mindig ezekre gondoltam. Talán azért mert sosem láttam őszinte barátságokat magam körül… Meg akartam kímélni magam ezektől a felesleges kötelékektől, amikről azt hittem nem vezetnek sehova.
Az évek alatt azonban, ő valahogy mindig mellém keveredett. Padtársak lettünk, hiába veszekedtem a tanítóval, hogy egyedül akarok ülni, nem használt sokat. Aztán akárhány csoportos foglalkozást tartottak, mindig őt kaptam magam mellé. Akár tesi órán, akár angolon, akár rajzon. A tanárok ráéreztek a kapcsolatunk bonyolultságára, azt hiszem.
Őt nem érdekelte, hogy csúnyán szóltam hozzá, hogy nem akartam vele lenni, hogy folyamatosan ignoráltam. Csak ült mellettem és, ha kellett megcsinálta egyedül a kettőnk feladatát. Töretlenül, minden szünetben letörte nekem a fél csokiját, figyelmeztetett a közeledő dolgozatokra, szólt ,ha furán állt a hajam, vagy éppen mikor kikötődött a cipőfűzőm. Megvédett, ha mások csúnyákat mondtak rám. Ezeket sem igazán értettem miért csinálta, de a legnagyobb rejtély mégis az volt, hogy töretlenül próbált beszélgetni velem.
Általános után, ugyanabba a gimibe és ugyanabba az osztályba jártunk. Vicces, hogy ezek után újra padtársak lettünk. Erre szokták mondani, hogy a sors fintora, nem?
Bevallom alsóban idegesített, de egyszer csak elkezdett érdekelni. Olyannyira, hogy valahogy teljesen elment a kedvem attól, hogy én is megszólaljak. Csak őt akartam hallgatni. Az volt a felállás, hogy ő beszélt én pedig meghallgattam, amit el akart mondani. Beszélt mindenről. A leghétköznapibb témáktól, egészen az űrutazásig, a dimenziókig, a versekig, az erdőkig, mindenről. Csillogó szemekkel beszélt múltról, jelenről, jövőről, mintha minden pillanat amikor gondolkozhat, beszélhet és élhet egy ajándék lenne.
Sokszor nem értettem vele egyet, de valószínűleg csak azért, mert ő ezerszer jobb volt nálam. Én csak a valóság árny oldalait láttam. A hazugságot, csalást, gúnyt, megszégyenítést, cserbenhagyást. Ő mindezek ellenére is képes volt izgatott lenni és csodálni a világot. Nélküle sose láttam volna meg a szép oldalát a dolgoknak. Ő tényleg jobb volt nálam.
Nyilván ezt neki soha nem mondtam el, csak hallgattam. Néha kölcsön adtam neki egy tollat, odaadtam az esernyőmet, akkor is ha csak egy volt nálam és én bőrig áztam, vagy éppen csokit és teát vettem neki. Ha bármit megköszönt, úgy tettem mintha ez természetes lenne. Mert az is volt.
Gyakran kísért el hazáig vagy hívott, hogy menjek el hozzá, de én sose mentem. Tudta, hogy úgysem megyek el, de töretlenül megkérdezte a következő adandó alkalommal is.
Soha senki nem értette miért barátkozik velem. Mindenki szerint bunkó és fura vagyok, ami igaz is. Nem erősségem a kedvesség, vagy bármilyen érzelem kimutatása. Szeretek egyedül lenni, hamar felkapom a vizet, nem tolerálom, hogy mások hozzám vagy a cuccaimhoz érjenek.
Kicsit bogaras vagyok. Meg félek. Talán ezt nem látja senki. A félelmet amögött, amit mutatok. Nem akarom, hogy valakinek számítson a véleményem. Mert akkor csalódást fogok neki okozni.
Tehát, valahogy mindig ott volt a környezetemben. Az életem egyre központibb személyévé vált, hiába mondogattam magamnak, hogy nem érdekel, mégis egyre jobban vártam a szüneteket, hogy végre folytassa a témát, amit óra előtt elkezdett. Azt mutattam nem érdekel miket ír vagy fest, közben pedig elámultam milyen tehetséges. Sosem dicsértem meg, ha jól teljesített, ha elért valamit amire régóta készült.
Utáltam magam ezért, de egyszerűen nem voltam rá képes. Valahogy, nem jöttek ki a szavak belőlem. Mintha fél úton bent rekedtek volna. Hiába kapkodtam utánuk, elnyelte őket valami. A közömbösségbe, gyakran a gorombaságba menekültem. Zavart, hogy nem tudom elmondani amit akarok, így inkább az ellenkezőjét mondtam. Amit ki tudtam mondani.
Egyik nap a teremben ültem, mikor felhívott apukám. Elmondta, hogy még nem jön haza, ott kell maradnia a munkahelyén. Sajnálkozott, hogy tudja mennyire vártam már őt, de muszáj maradnia még egy kicsit. Annyit válaszoltam, hogy rendben, elköszönt és letettük a telefont. Legszívesebben a falhoz vágtam volna mindent, ami a kezem ügyébe került. Megint maradnia kell, megint nem jön haza, hiába megígérte.
Iskola után siettem hazafelé, nem érdekelt ezek után semmi. De ő nyilván utánam jött.
-Van valami baj? -nem válaszoltam, csak mentem tovább. -Ha elmondod biztos tudok segíteni. -erre sem mondtam semmit.
-Tudom, hogy nem vagy az a beszélgetős fajta, de talán ha segítenék -ekkor félbeszakítottam.
-Nem kell a segítséged. – mindketten megálltunk egy pillanatra. A tekintete megtelt fájdalommal. Sosem mondtam ilyet neki… Könnyei még nem értek fel a felszínre, de éreztem, láttam az arcán, a szája görbületén, a szemei csillogásán, akármennyire is el akarta rejteni előlem. Csalódott. -Még mindig nem érted? Nem kellesz. Nem kell tőled semmi. -elcsukló hangon belekezdett.
-De én, én segíteni akarok neked.
-Nem kell, hogy segíts. Menj innen! – épp ekkor gördültek le első könnycseppjei. Tudtam, hogy végleg elrontottam azt, amit soha nem akartam elrontani, de nem volt más választásom. Tudni fogja. Egyszer rá fog jönni, hogy mindent érte teszek. Épp elég ideje próbálkozik, hasztalanul. Könnyebben feladja, ha megutál végre. Nem is kellett volna megkedvelnie.
-Önző vagy! -nem bírom ezt tovább.
Megfordultam és elindultam hazafelé.
-Mindenkinek igaza volt veled kapcsolatban, tudod? Mondták, hogy téged sosem érdekel semmi. TUDTAM, HOGY MILYEN VAGY, DE MÉGIS ÉVEKIG PRÓBÁLTAM SEGÍTENI NEKED! -teljesen kikelt magából. Sosem szokott kiabálni. Ő mindig kedves, akkor is nyugodt tud maradni, amikor én már rég összetörtem mindent magamban és magam körül.
Megálltam. Pár méterre lehettem tőle. Annyi mindent akartam mondani. Annyi szó feltört volna belőlem. Annyi érzés, annyi fájdalom még sosem gyűlt össze a testemben. Sírás és bocsánatért való könyörgés helyett csak ennyit válaszoltam.
-Te akartál segíteni, sosem kértelek rá. Ha tudtad, hogy ilyen vagyok, minek tetted ezt magaddal?
Mire tovább mentem volna két kezet éreztem a hasam körül. Hátulról átkarolt és zokogva szólalt meg.
-Tudom, hogy ez jobban fáj neked, mint nekem. -olyannyira meglepődtem, mint még talán sosem. Nem tudom, hogyan vagy mikor, de elkezdtek ömleni a könnyeim. Mintha sose akarnának elfogyni.
Látnak engem.
Hallanak engem.
Ismernek engem.
…
Szeretnek engem.
Engem lehet szeretni…