Mikor tömegközlekedésre váltottam, megdöbbentett, hogy az emberség már hány megállóval arrébb leszállt a lelkekről… Mintha el akarná önteni a világot a megtisztulás, az emberek úgy tolongtak fel a kék bárkára. A buszon legalább három idős hölgy állt, de a nekik járó elsőbbségi üléseket – rajtam kívül – spártai hősiességgel foglalták el a fiatal férfiak. A buszsofőr meg akkorát fékezett, hogy hanyatt estem. Két kamaszgyerek nevetett rajtam, amúgy a többiek észre se vettek. Vajon az utcán is hagynának meghalni?
Füttyszót hallottam a buszon. Néztem, ki nem tud viselkedni?! Senkit nem kaptam rajta csücsörítésen, viszont tovább hallottam a hangot. Talán a kapitány! De a sofőr szája csukva volt. Ezután a busz csikorgására fogtam. Mikor már őrületbe kergetett a rejtély, elkiáltottam magam: „Ki fütyül!?” Az emberek úgy néztek rám, mint egy hibbantra. „Te hallasz engem?” – jött a válasz valahonnan. Körbe néztem, de sehol nem láttam a hang gazdáját. „Ki beszélt az előbb?!” – ordítottam, mire megállt a busz a legközelebbi megállónál, és szinte ledobott a sofőr. Leültem a padra gondolkodni. Ekkor újra megszólalt a hang:
– Te tényleg hallasz engem? – szólt a levegő.
– Úristen! Megőrültem! – mondtam ki hangosan.
– Nem, nem őrültél meg – szólt vissza a semmi.
– Nem őrültem meg? A levegővel beszélgetek! Mutasd magad, ha itt vagy! Hallod? Miért nem látlak?
– Mert szellem vagyok.
– Szellem?
– Az. Különös, hogy meghallottál. Ilyen még sosem történt.
– Ha nem látlak, miért hallak?
– Nem tudom. Erre én is kíváncsi volnék. Ha már így alakult… Évek óta nem beszélgettem senkivel. Annyira vágyom rá. Van kedved?
– Hát, legyen. Miről beszéljünk?
– Nem is tudom… hogyan kell már – nevetett. – Elmeséljem a történetemet?
– Meséld, kérlek – ez tényleg érdekelt, de nem tudtam, miért. Belekezdett:
Tehetséges énekes voltam, de valahogy soha nem figyelt rám senki. Pedig jártam énektanárhoz is. Képeztem a hangomat. Nagyon is sokat! Megjegyezték, hogy ügyes vagyok – de ennyi. Mintha soha nem is hallottak volna igazán. Még a barátaim se, és ez nagyon zavart. Mikor mély ponton voltam, kiálltam a térre, és minél szenvedélyesebben énekeltem, annál jobban néztek levegőnek a járókelők. Hirtelen összeestem. Szívrohamot kaptam. Az embereket különösebben ez sem érdekelte. Meghaltam. Az orvosok azt mondták, ha még időben hívják a mentőt, túléltem volna.
De hiszen még élek! – gondoltam szellemként. Nagyon magányos így élni. Bármennyire is lehetetlennek tűnt, szerettem volna, ha meghallanának. Akárhol voltam, folyton énekeltem, de végül beleuntam, és már csak fütyörésztem, hátha… De se éltemben, se holtamban nem hallott meg senki.
Egyik nap egy fiatal férfi szállt fel a buszra, amin épp voltam. Nem illett abba a környezetbe, annyira másképp viselkedett – udvarias volt másokkal. Egy idő után úgy éreztem, mintha hallaná a fütyülésem. Míg ma felkiáltottál, hogy „Ki fütyül?!”
Mi? Ennyi csalódás és szenvedés után végre hall engem valaki? „Te hallasz engem?” – kérdeztem megdöbbenve, és te válaszoltál: „Ki beszélt az előbb?!” És most már biztos vagyok benne, hogy egyedül te, különös idegen, az én megváltóm, hallasz engem. Végre!
Egy órát beszélgettünk még. Ellátott a végtelen léte alatt felhalmozott bölcsességeivel. Még annyi kérdésem lett volna hozzá, de egyszer csak elszállt a semmiségbe. Ott hagyott a megállóban. Úgyis jött a buszom. Nem hagyhattam ki ezt a járatot már. Sietnem kell énekórára. A tanáraim azt mondják, tehetséges vagyok, de a fellépéseimen nem érzem, hogy nagyon érdekelnék bárkit is. Pedig szerettem volna megkérni, hogy énekeljen nekem; de szellemem itt hagyott, üres hús maradtam. Mindegy, legalább tudom, hogyan fogok meghalni.
***
Mikor ezt írtam, nem hallottak még azok se, akik mellettem álltak. Mikor ezt írtam, napok óta füttyszót hallottam a buszon. Mikor ezt írtam, egymást gyilkolták az emberek közönyükkel. Jajj, Camus! A te írásod csak egy kis hasáb valami szórólapon. A valóság sokkal rosszabb, egy nagy plakát a megállóban.
