A háború alatt a hadsereg napokig lőtt egy kis városkát. Egy nap, mikor már úgy tűnt, nem maradt ellenfél, elérkezettnek látták az időt, hogy ellenállás nélkül bevegyék a helységet, ezért közelebb húzódtak hozzá, és felsorakoztak a település előtt. Minden épületet áthatott a tábornok medvebömbölés-szerű hangja: „Jöjjön ki minden civil lakos, és senkinek sem esik bántódása.” Előbújtak az emberek, akiknek már elegük volt a folytonos lövésekből, robbanásokból, éhezésből. Lassan, bátortalanul, de mind kivonultak a város elé.
A tábornok végignézett az egybegyűlt tömegen. Látta, hogy valakinek a vállára támaszkodik egy ellenséges sebesült baka. Kaján vigyor jelent meg parancsnoki arcán, mielőtt a szájához emelte megafonját: „Maguk ránk nézve veszélyes katonákat rejtegettek, ezért mi ugyanúgy az ellenségünknek tekintünk mindenkit, és megtoroljuk az ellenünk elkövetett gaztetteket.” A tábornok emberei rászegezték fegyvereiket a lakosokra, akik megbénultak a félelemtől. Már menekülni se maradt erejük. Tudták, úgyis meghalnak.
Ekkor egy férfi jelent meg a tömegben. Koszos, fehér hálóköpenyt viselt, mezítláb jött, és egy napraforgót tartott a kezében. Néhányan a városból ismerték őt. Nem mondhatnánk bolondnak, de nem is volt hétköznapi alak. Furcsasága leginkább abból eredt, hogy sok esetben máshogy gondolkodott, másképp cselekedett, mint az átlag polgárok – legalább is ők így vélték. Nemkevésszer segített polgártársain, s mások sorsát mindig előbbre helyezte a saját életénél. Támaszt nyújtott annak, aki rászorult, és oltalmat a védtelennek. Szokatlanul önzetlen volt ebben a mai világban. Soha nem követett el rossz dolgokat, még a legkisebb csínyektől is visszatartotta magát. Továbbá, nemigazán lehetett eltéríteni hitétől. Egyesek kedvelték páratlan tulajdonságai miatt. Úgy tudták, habár nem sűrűn jár templomba, hiszi és szereti az Urat. Sokszor emlegette is, hogy az isteni szeretetet próbálja szétárasztani embertársai között.
Mindenki meglepődve figyelte a férfit, amint kivonult a tömegből, és egyenesen a hadsereg felé vette az irányt. Mikor a lakók és csapat között félúton járt, megállt, majd letérdelt. Lehajtotta fejét, és összekulcsolt kezében a napraforgót a katonák felé nyújtotta. „Irgalom!” – kiáltotta.
A tábornok intett, és elhangzott az első figyelmeztetőlövés. A különös idegen nem mozdult. Eldördült a második, mégse történt semmi. A helybéliek megdöbbenve csodálták, ahogy az az ember rendületlenül ott térdel a katonák előtt, miközben ők már rég összehúzták magukat a lövésektől.
Ez indított el mindent. A térdelő férfit látva és felbátorodva a városi polgárok közül néhányan egymásra néztek. Bólintottak – szavak nélkül is megértették egymást. A pap karon ragadta a polgármesterasszonyt és a közelében álló, békeidőben a földeken dolgozó bérmunkás férfit. Hozzájuk csatlakozott egy helyi tanítónő, és úgy, összekarolva kivonultak együtt a fehér hálóinges emberhez, majd letérdeltek mellé.
A tábornok odaszólt egy közelében álló közkatonának, hogy menjen, és végezze ki őket. Miután lesétált eléjük, a térdelők ugyanolyan kétségbeesettséget és félelmet láttak rajta, mint amit ők is éreztek. „Nyugodjatok meg, ne féljetek a haláltól. Ma az Úr színe elé lépünk a mennyekben. Ennél jobb nem is történhetne velünk” – mondta a pap. A kiskatona vállához emelte fegyverét; remegve fogta rá az előtte térdelőkre. Most lelövöm őket, gondolta. A parancsot megadták, nekem végre kell hajtanom. Ők az ellenségeim. Habozott, továbbra is félelem látszódott tekintetében – szánalommal elegyedve. De a parancs… De ők is emberek… Végül megfeszültek arcizmai, szemében gyűlölet jelent meg, és közelebb húzta puskáját. A célba vett áldozatok lehajtották fejüket. Várták a sorsukat.
A katona eldobta fegyverét, leereszkedett melléjük, szembe a bajtársaival.
A parancsnok intett egy másik emberének, az közelebb lépett a térdelőkhöz, és szitává lőtte őket. Gyors és kegyetlen volt. A civil tömegből keserves sóhajok és sírások hangzottak fel. Miután a hóhér visszaállt a sorba, néhány eltökélt lakos elindult a hullák felé. Ezen felbuzdulva az egész város lassan, egyenként, majd nagyobb csoportokban odavonult a mártírok köré. Mindenki térdre ereszkedett. Szembenéztek a hadsereggel, de már tekintetükben nem elkeseredettség, hanem eltökéltség látszott.
Ekkor a sereg soraiból váratlanul megindultak a tankok. A tábornok nem adott erre parancsot, ezért értetlenül nézte az eseményt, majd ordibálni kezdett a művelet befejezésére. A harckocsik a térdelők elé hajtottak, páncélozott testükkel oltalmazva őket a katonáktól. Csövüket a tábornok felé fordították.
