„Kellj fel Heinrich!” – hallatszott a gazda mennydörgésszerű hangja. – „Folytasd a begyűjtést!”
Heinrich elfáradt. Féltérdre volt ereszkedve, talán túlzás azt mondani, hogy elbóbiskolt, inkább csak alvás helyett, kimerülten maga elé bámult, és a gondolataiba merült. Egész este nem aludt. Vihar volt. De még mekkora vihar! És most, korán reggel folytatnia kellett a munkát. Messze volt még a vége. A parancsoló hang visszatérítette a zord valóságba, felállt, és folytatta, amit elkezdett. Gyűjtötte a terméseket.
Lassan haladt tovább. Minden egyes lépés megerőltető volt. Majd lehajolni, felszedni, és a kosárba tenni… És olyan sok volt belőle, hogy még egy fél métert se kellett mennie a következőig. Le-föl, le-föl, le-föl minden egyes termésnél. Heinrich sportos ember volt, de még az ő testét is megerőltette ez a kimerítő edzés. A gerince meg… Mire hazaérek, tolószékes leszek – gondolta.
De még a testi fájdalmak sem voltak olyan szörnyűek, mint azok a kínzó, szívszaggató érzések, mikor lehajolt egy-egy termésnél. Olyankor mindig úgy érezte, hogy kiszakítanak egy-egy darabot a lelkéből. Némelyiket ismerte is. De még milyen jól! Ismerte őket magkoruktól. Tudta, mikor és hogyan lettek elültetve. Emlékszik, milyen volt, amikor az első kis növénykezdeményük kidugta a fejét a földből. Végig követte, ahogy egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt a száruk. Emlékszik, milyen boldog volt, mikor előbújtak az első virágaik, hát még amikor meglátta az első terméseiket. A legfinomabb zamata volt ez az életnek.
A gyötrelmes gyűjtögetés során Heinrichnek borzalmas volt mindegyik hulláról leszednie a dögcédulát a lövészárokban, de amikor rájött, hogy a saját fiai fekszenek előtte… Golyózápor, ágyú-földrengés, mustárgáz-köd is támadhatott volna… ő csak állt, és keserű csendben bámult lefelé fiai holttá üvegesedett szemeibe. Bajusza azonnal megőszült. Lecsordult egy keserű könnycsepp álláról. Amint lecsöppent, sós lett az egész verduni föld.
