Valószínűleg furcsának tűnhet, ha azt mondom, hogy arra tettem fel az egész életem, hogy elérjem, valaki játssza el nekem Oasistől a Wonderwallt. Természetesen nem YouTube-on elindítva, hanem úgy tényleg. Gitárral és a hangjával. Voltaképpen ez volt az egyik fogadalmam, amit minden évben megfogadtam. Eddig nem jártam sikerrel, de ahogy a mondás tartja a remény hal meg utoljára.
A türelmemnek a gyümölcs 6 év után beérni látszott, amikor a vonaton leültem egy sráccal szembe. Önmagában ez persze semmit sem jelentett, de ennél a srácnál egy gitártok volt, amiben nyilvánvalóan egy gitár lapult és ennek fejében még jól is nézett ki az illető. Nem mondom azt, hogy szerelem volt első látásra, de nem tagadom, hogy a látvány egyáltalán nem volt ellenemre. Néha, ha unatkoztam megfigyeltem az embereket és dalokkal párosítottam őket. Ha a Wonderwall élő személy lett volna, akkor ez a srác tökéletes lett volna. Amúgy is a gyengéim a szövetkabátosak.
Az utasok legnagyobb sajnálatára és az én legnagyobb örömömre a vonat félúton megunta a banánt és nem ment tovább. Ott vesztegeltünk a puszta közepén és a fékezés olyan hirtelen jött, hogy előre zuhantam egyenesen a srác karjaiba.
– Minden oké? – kérdezte és a hangjától szó szerint felállt a szőr a karomon, hát még a barna szemétől, amivel letekintett rám.
– Persze, ne haragudj – támaszkodtam a combjára és hátra tolva magam visszahuppantam az ülésre mindezt égővörös fejjel. – Még szerencse, hogy a kávémat kivégeztem – viccelődtem, hisz így megmenekült a makulátlan fehér testre simuló pulcsija.
Szívesen rázúdítottam volna egy adag vizet, hogy lássam, mit rejt a pulcsi alatt, bár ezzel a pulcsival nem sok mindent bízott a fantáziámra.
– Tisztelt utasaink a vonat technikai okok miatt állt meg! A vonatkéséssel fog tovább indulni!
– Drága vasút én így szeretlek – forgattam meg a szemem.
– Gyakori?
– Dehogy hova gondolsz? Ez a vonat még egy tizedmásodpercet sem késett. Órát lehetne hozzá igazítani, olyan pontos. Amúgy Hanna vagyok – mosolyogtam.
– Dávid. Nagyon örülök – mosolygott vissza rám.
– Van nálad valami, amivel el tudnánk ütni az időt, vagy, hogy véletlenül se lógjunk, ki a sorból nyomkodjuk a telefonunkat? – vontam fel a szemöldököm kérdőn és meglóbáltam a saját készülékemet.
– Csak egy gitárral szolgálhatok – tárta szét a kezét sajnálkozva, nekem pedig felcsillant a szemem. – de nem hiszem, hogy az utasok örülnének.
– Ennyire rosszul játszol?
– Rosszabb – húzta el a száját majd közelebb hajolt hozzám, így én is így tettem. – Függőséget okoz a játékom – suttogta és a meleg lehelete megcsiklandozta a bőrömet.
– Azt hiszem vállalom a kockázatot – súgtam vissza, de még magam se mertem elhinni, hogy mindezt hangosan kimondtam, ráadásul egyenesen a szemébe nézve.
20 éves létemre még soha senkivel nem flörtöltem, így az élmény nagyon is intenzív volt. Mert azt csináltam! Flörtöltem nem? Dávid tekintete az ajkamra esett, majd megnedvesítette a sajátját és hátra dőlve kihúzta a gitártok cipzárját és kiemelt belőle egy fekete akusztikus gitárt.
– Boci-boci tarka jó lesz? – kérdezte ártatlanul pislogva.
– Ezzel okozol függőséget?
– Az oviban hasítottam vele – válaszolta komoly arccal én pedig elnevettem magam. – Ismered az Oasistől a Wonderwallt?
Már akkor megszűnt dobogni a szívem, amikor meghallottam a banda nevét, ám amikor a dal címét is elmondta, a szívem újra indult és eszeveszetten dörömbölni kezdett. Attól féltem, hogy még ő is hallja. Lehetséges lett volna, hogy ő az a srác? Akire a földi létezésem óta vártam? A másik felem?
– Az tökéletes lenne – suttogtam és próbáltam nem szerelmesen vigyorogni, de a szemem csillogása biztos árulkodó volt.
Dávid körbe fordult, majd megköszörülte a torkát és lefogta az akkordokat. Az arcára szegeztem a tekintetem azt gondolva, hogy ő végig a megfelelő hangra fog koncentrálni, de ekkor felemelte a fejét és a szemembe nézett. A hangja teljesen az ülésnek szegezett. Mély volt és erőteljes. Nem egy szinten éneklős, hanem olyan, akiből csak úgy áradt az őserő. Egy olyan őserő, ami csak nagyon kevés embernek adatott meg. Teljesen eksztázisba kerültem, a szívem hol hevesen dörömbölt, hol kihagyott egy ütemet. Soha nem éreztem magam még annyira boldognak, mint abban a pillanatban.
– And after all you’re my wonderwall – énekelte a kedvenc részemét és az ajka halvány mosolyra húzódott.
A dal végén felhangzó tapsviharra mindketten felkaptuk a fejünket. Rengetegen körénk gyűltek, mindenkinek a kezében ott volt a telefon és újabbnál újabb dalokat kértek Dávidtól így nem maradt lehetőségem kettesben beszélgetni vele. Még akkor is énekelt, amikor a vonat 30 perc késéssel nekiindult. Az otthonom felé közeledve szedelőzködni kezdtem, a tekintetével kísérve és bár mosolyogtam, legbelül szomorú voltam, amiért ez itt most véget ért. Végül is, a fogadalmam valóra vált, elénekelték nekem a Wonderwallt, csak a hülye szívem hatalmas hibát követett el. Idő előtt megkedvelte Dávidot, akit valószínűleg soha többé nem látok viszont.
– Hát, akkor, szia – néztem le Dávidra, aki félbe hagyta az aktuális dalt és felnézett rám.
– Egy élmény volt Hanna – mosolygott rám.
– Igen. Minden jót és sok sikert!
– Minden jót!
Nehéz szívvel konkrétan a sírás szélén állva szálltam le a vonatról, és ahogy megfordultam Dávidra néztem. Azt hiszem talán integetni akartam neki, de a telefonját nyomkodta. Elhúztam a szám és indulni készültem, amikor a kezemben tartott telefon felvillant.
„Mi lenne, ha halmoznánk ezeket az élményeket? Én örülnék neki!”
Az üzenet Dávidtól jött, és ahogy mosolyogva visszaírtam felnéztem és a tekintetünk összetalálkozott. A vonat lassan mozgásba lendült, de már egy cseppnyi szomorúságot sem éreztem hisz tudtam a búcsú nem örökké tart. Mosolyogva életemben először a telefont bűvölve sétáltam haza a szürke időben, majd a jegyzetekbe lépve kipipáltam rögtön két fogadalmat. A fogadalmak így szóltak. Valakivel elénekeltetni a Wonderwallt és szerelmesnek lenni.
