Kora őszi reggel volt, amikor kinyitottam a szemeimet. Talán a redőnyre csapódó eső kopogására keltem fel, de az is lehet, hogy legbelül éreztem valamit. A szomszéd szobából, még hallottam, anyukám halk szuszogását. Nem akartam felébreszteni, így inkább az ágyban maradtam, majd pár pillanat után hirtelen elkapott valami fájó érzés. Az álmomra gondoltam, ahol felnőttként vigasztaltam a síró édesanyámat. Akkor még nem tudtam, hogy az álmok valósággá válhatnak.
Az iskolánkban azon a napon volt az október huszonharmadika-i megemlékezés, és mindenkinek ünneplőben kellett megjelennie. Anya még előtte való nap délután kimosta kézzel az ingemet. Alig telt el pár perc, amikor meghallottam, hogy valaki mozgolódni kezd a konyhában, így én is gyorsan felkeltem, és kimentem reggelizni. Anyukám a konyhában ülve fogadott, az asztalra ki volt rakva az elkészített kakaó, és egy darab péksütemény. Gyorsan leültem, és már enni is kezdtem.
– Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte jókedvűen.
– Jól, anya! És te? – kérdeztem.
– Én is jól!
– Te nem reggelizel? – kérdeztem kíváncsian.
– Nem, én nem vagyok éhes! – mondta egy kicsit szomorúan, amit nem igazán értettem.
A beszélgetésünket a csengő hangja szakította félbe. Anya gyorsan felkelt, majd kiment, hogy kiderítse, hogy ki is az. Közben annyit mondott, hogyha jól laktam, akkor menjek öltözni. Ahogy befejeztem a reggelit, kimentem az ingemért a folyosóra, amit anya odarakott, még tegnap este, hogy a kályha mellett gyorsan megszáradjon.
A folyosónk pont az udvarra nézett, így a deres, párás ablakon keresztül láttam anyukám alakját, a hideg szélben lengedező hálóingjét, ahogy remegve ott áll a kapuban, és valakivel beszélget. Bár sokszor mondta, hogy ne törődjek mások dolgaival, én nem mindig fogadtam szót neki, így ott maradtam a folyosón, és hallgatózni kezdtem. Viszont a hideg, süvöltő szél miatt csak néhány szódarabkát hallottam, és azokat sem biztos, hogy pontosan. Amint a szél kicsit csillapodott, azt már szinte tisztán hallottam, amit anya mondott a titokzatos idegennek, viszont, hogy a kapu másik oldalán álló sötét árnyék mit mondhatott édesanyámnak arról fogalmam sem volt. Próbáltam kicsit közelebb menni, így elindultam a folyosó másik végén lévő pókhálókkal körbeszőtt ablakhoz. Fülemet a jéghideg ablaknak támasztottam, és tovább hallgatóztam. Ekkor már minden egyes szót tökéletesen hallottam.
– Tudom, hogy azt mondtam, hogy tegnap viszem majd, de sajnos, majd csak holnap kapom meg, ezt a két napot légy szíves még bírd ki! – mondta anya elcsukló hangon az idegennek.
– Ugyanezt játszottad el az elmúlt hónapban is! – mondta a titokzatos, dörmögő hang a kapu másik oldaláról.
– Igen, tudom! Sajnálom, de amit a héten kaptam, az másra kellett, és így is alig maradt valamennyi!– mondta anya.
A szemében ekkor megpillantottam pár könnycseppet, ami úgy csordult le az arcán, mint a reggeli harmat a növényeken.
Ahogy anya ott állt, egy kicsit megijedtem. Soha nem láttam még ilyennek. Mindig mosolygott, és jókedvűnek tűnt, de ott abban a pillanatban, mintha teljesen másvalaki lett volna.
– Ez az utolsó, hogy segítettem! Ha holnap reggel nem leszel ott a házamnál a pénzzel, akkor megnézheted magad, és mehettek innen! – mondta a titokzatos hang, majd hallottam az egyre távolodó lépéseit.
Anya teljesen összetört. Becsukta a kaput, majd térdre rogyott, arcát a kezeibe temette. Nem akarta, hogy csak egy pillanatra is lássam, ahogy sír. De észrevettem. Azonnal ledobtam a földre az inget és rohantam ki anyához. Amint odaértem a nyakába borultam és ezt mondtam neki:
– Anya, kelj fel! Megfázol!
Erre csak jobban elkezdett sírni és jó szorosan magához ölelt, talán úgy, mint még soha azelőtt.
– Anya! Mi a baj? – kérdeztem, most már én is könnyezve.
– Semmi! Fiam! Semmi baj nincsen! – mondta, majd még jobban magához ölelt.
Ott ültünk az udvaron, azon az őszi reggelen, és mindketten remegtünk. Próbálta törölgetni az arcát, de ahányszor egy csillogó könnycsepp elhagyta a szemét, mindig megjelent egy új. Anya még mindig nem hagyta abba a sírást, és így én sem tudtam. A legjobban az fájt, hogy őt sírni látom, és úgy ahogy soha korábban. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha én lennék a szülő, aki vigasztalja a kislányát. Folyamatosan puszikat adtam a homlokára, hátha akkor abbahagyja, de ő csak még szorosabban ölelt, mint bármikor korábban.
Egyszer csak a sarokból megjelent Füles, a kutyánk, aki azonnal anyához futott és nyalogatni kezdte az arcát. Füles egyre jobban nyalogatott mindkettőnket. Már sokszor volt, ha szomorú voltam, Füles jött, és megvigasztalt, de most nem csak engem kellett. Felváltva próbált minket felvidítani, és szépen lassan érezni lehetett, ahogy anya szeméből eltűntek a könnyek.
Egyszer csak felállt és azt mondta:
– Jegyezz meg valamit, fiam! A család a legfontosabb! Lehetsz te bármilyen gazdag, de soha ne felejtsd el, hogy kik azok, akik téged a világon mindennél jobban szeretnek!
Én nem tudtam erre válaszolni, de szerintem nem is kellett. Láttam a szemében, hogy túl van az előbbi dolgon, és most már csak azzal foglalkozik, hogy a szerettei veszik körbe.
A nap szépen lassan kisütött, anya gyorsan feladta rám a kabátot, majd a zsebébe nyúlt, és egy marék aprót vett ki belőle, amiket felém nyújtott.
– Tessék fiam! Arra kérlek, hogy vegyél magadnak valamit, amiért ma ennyire helytálltál, és megmutattad, hogy nem a pénz teszi az embert, és szegény gyermek jobban tiszteli azt a keveset, ami megadatik neki! – mondta majd újra megjelent az arcán az a mosoly, amit a csengőszó előtt láttam.
