Már régóta követte tekintetével a kalauzkisasszonyt, és arra gondolt, hogy megszólítja, de inkább lecsillapította magában a közvetlen, joviális urat, aki idegenekkel ismerkedik. Az ablak felé fordult, és az elsuhanó agglomerációs várost nézte. A látványt az ablaküvegen esőcseppek csíkozták, ahogy az ablakra verődtek, majd a menetszél szétkente őket. A szerelvény lassított, a sör előre dőlt a pohárban. Kint düledező kutyaházak, bontódó autók, és összeroskadt viskók váltogatták egymást, egyre lassuló ütemben.
János úr fintorgott egyet a szemüvege alatt, a szarukeret megimbolygott. A sör a menetirány szerinti pohárszélhez lapult, majd visszalöttyent, és az ellenoldalra csapódott. Amíg az utasok fel- meg leszálltak, visszarendezte sorait. Talán mégsem kellene megszólítani a kalauzkisasszonyt, gondolta János úr, amíg kortyolt. Az előző megálló óta az akkor még szúrós és hideg, szénsavban gazdag ital minden báját elvesztette, ahogy János is az utóbbi tíz évben, és ezt tudta, és beletörődve hátradőlt.
Az esőcseppek az ablakon már nem loholtak a vonat vége felé, csak lassan ereszkedtek, és ha beérték egymást, akkor vagy összeolvadtak, vagy megtaszították egymást. Mégis mit tudna mondani a kalauzkisasszonynak? Régebben könnyedén és felszabadultan ismerkedett, csak leült valaki mellé, bemutatkozott, ha az utastárs férfi volt, kezet nyújtott, és beszélgetni kezdtek. Ha az utastárs nő, akkor persze más a dolog, akkor hamar konyakot kell kérni a vagonban szolgálatot teljesítő felszolgálótól, majd koccintani kell, és kedélyes történeteket mesélni nyaralásokról, családi eseményekről, vagy idegen emberekről, akik önhibájukon kívül pórul jártak. Az ilyesmiért a nők odavannak, jobban, mint a konyakért, amiből ha csak kettőt megisznak, olyan vígan kacagnak ezeken a jelentéktelenségeken, hogy öröm hallgatni.
A szerelvény egy tompa ívű kanyarhoz ért, a sör és a bácsi az ív külső oldala felé dőlt, ahogy a centripetális erő odanyomta őket. A vonat egy repceföldön vágtatott, ami fölött fekete vattaként állt egy zivatarfelhő. János úr szerette az ilyesmit, de most a csevegéseken járt az esze. Így ismerte meg Jolánt is, a változókorba lépés után alaktalanra hízott nőt. Amikor először vett neki konyakot, akkor persze még nem volt babzsákszerű Jolán alkata, mi több, még a változókor közelében sem járt. Az végképp csak mellékes, hogy János sem volt sem ráncos, sem nem ereszkedett meg a bőr a karján, és májfoltjai sem voltak.
Amíg János úr a májfoltok felfedezésének napját kereste emlékeiben, a vonat kikeveredett a kanyarból, minden visszatért nyugalmi pozíciójába. Az ablak cseppjei egyre fogyatkoztak, utánpótlás híján lassan felszáradoztak, vagyis a májfoltok természetével épp ellentétes módon tünedezni kezdtek. A kalauzkisasszony szerencsére nem annyival fiatalabb, és nem is annyival csinosabb, hogy ne lenne megszólítható, de épp annyira csinos – csinosabb a Jolánnál –, hogy érdemes megszólítani. Már csak a dolog mikéntje maradt titokban.
A kalauzkisasszony korához mért könnyedséggel lehuppant János úr mellé, felé fordította harisnyás lábát, a szoknya alól szárnyas kerekek, apró MÁV logók libbentek elő. A szárnyas kerekek verdesni kezdtek, majd kiszabadulva a műszál szorításából, körberepkedték a vagont. Az eső utáni csillogó fényben szálltak a kis kerekek, az utasok nem sokat törődtek velük. Néhányan elhessegették őket, mások szalvétát terítettek poharukra, hogy a cukros illatra rárepülő kerekek nehogy belefúljanak. Szabad a jegyét, kérem, kérte a kalauzkisasszony kalauzoktól – és kalauzkisasszonyoktól – szokatlan személyességgel és kedvességgel. János úr a kordzakója belső zsebe felé irányította figyelmét, rövid kutatás után előmutatta jegyét, majd a helyjegyét, a kisasszony lelyukasztotta mindkettőt, majd felállt, hogy a szerelvényben zsibongó szárnyas kerekeket összefogdossa. János úr a szemüvege alól nézett egy kis eltévedt kereket, ami ott verdesett előtte, arra gondolt, hogy fel kellene szedni, és oda kellene adni a kalauzkisasszonynak.
Állomás következett, a vonat lefékezett, a kis kerék előrebucskázott, János úr szólni akart a kalauzkisasszonynak, de az éppen a felszállókat mustrálta a vonatból kikandikálva. Talán ha ráfordította volna a poharat, gondolta, és kiitta az utolsó kortyot, hogy ha induláskor a kis kerék a tehetetlenségi erő miatt visszagurul hozzá, akkor ráfordíthassa. A szerelvény induláskor nagyot nyikordult, majd gyorsítani kezdett, de a kerekecske nem került elő, talán egy utas lábában akadhatott el.
János úr már a csomagjával szöszölt, a következőnél le kell majd szállnia. Utazótáskáival a vagon végéhez baktatott. Egy szűk ablakon a távolodó vágányokat nézte. A vonat egy aprót balra rántott, a sín jobbra kanyarodott. János úr meglátta az első alvóvárosszéli szemétlerakatot, egy kutyaólat, majd sorban mindent, ami egy alvóváros szélén látni lehet, ahogy gyors távolodóban sorakoznak. János úr várta az utolsó zöttyenést, hogy állóra fékez a szerelvény, hátha a peronról még láthatja a kalauzkisasszonyt, ahogy a felszállókat kutatja tekintetével, gondolta, de őt úgysem veszi észre, hiszen ő most egy leszálló utas.
