Egy kisváros szélén kissé kopottas, öreg kocsma állt. Törzsvendégei, akiken kívül más nem járt arra, szintén éltesek voltak. Mások inkább a belvárosi ivókat látogatták, közelebb mindenhez, ahová mindennapi életük vezette őket.
Az Asszonyka – így hívták az öreg kocsmát – vendégei útja nem vezetett a város belsejébe. Többnyire egyedül lakó, leszerelt katonák, háborút járt veteránok voltak. Maguk között is azzal humorizáltak, akár be is költözhetnének az Asszonykába, a világon semmi nem változna.
Koruk ellenére ezek az öregek lelkükben örök fiatalok voltak. Nem hagyták, hogy letörje őket hosszú, nehéz életük, vagy a körülöttük állandóan változó világ.
Hosszú ideig folyt zavartalanul az élet az Asszonykában, mikor egy nap különös látogató érkezett. Alacsony, talpig gyászszínbe öltözött, fekete hajú fiú állt az ajtóban. A kocsma legvénebb regrutájához fordulva így szólt:
– Engem a Halál küldött, mert itt az ideje földi életed bevégeztének.
Azután körbetekintett, egy-egy öreg arcán tovább elidőzve.
– Néhány nap múlva mások is követik utadat.
Komoly szavait a vendégek nyugodtan fogadták. Végül a legvénebbik, akiért a Halál jött, mosolyogva intette magához.
– Ha menni kell, hát menni kell – vont vállat. – Előbb azonban hagy igyak még egy keveset. Gyere, kis Halál, te is, legalábbis egy pohár vízre!
– Ne gondold, hogy megkerülheted a halált! – figyelmeztette a fiú, de helyet foglalt mellette.
– Ugyan miért akarnám elkerülni? – békítette az öreg. – Én már fiatalon, a háborúban is csak a Halálra vártam. Hát úgy tűnik, várnom kellett évtizedekig. Nem panaszkodhatom, igazán nem panaszkodhatom. Mennyi minden történt ilyen rengeteg év alatt!
A fiú csendben hallgatott, a halálra váró vén pedig mesélt. Hosszasan idézte föl élete élményeit. Viseltes memóriájával és beszédjével ez néhol nehezebben ment, hol pedig feltűnően kiszínezve. Amikor olyan történethez érkezett, amelyben már az Asszonyka más vendége is szerepelt, egymást túlharsogták a csiccses katonák. A mesét helyesbítették, toldották, a fiú pedig csak hallgatta.
Másnapig sem fogyott el a mondanivaló, és a Halál küldötte sem ragadta el egyik vendéget sem. A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok. A kis Halál minden nap eljött a kocsmába és idővel már csak szó nélkül leült a bárpulthoz. Az öregek pedig meséltek. Olykor kérdeztek tőle is, de a fiú nem beszélt sokat. Nem volt miről. A Halál küldötte sosem élt igazán, mint egy ember, a történetektől kicsit úgy érezte, mégis.
Lassan a hónapokból évek lettek. A kis Halál már szinte jobban ismerte a veteránok életét, mint maguk, mégsem ragadta el őket. A vendégek szava sosem akadt el. Már el is felejtkeztek az előttük álló halálról.
Egy nap élénk diskurlásukat újabb ismeretlen arc szakította meg. Ősz hajú, fekete ruhás férfi volt. Idősebbnek tűnt az Asszonyka legvénebb vendégénél is. Először jelentőségteljes, megrovó pillantást vetett a fiúra, majd tekintetét végigvezette az egész társaságon.
– Engem a Halál küldött – mondta -, mert mindőtök túljárta már a maga idejét.
A kocsma lakóinak eszébe jutott a fiú jövetelének valódi célja. Jelenlétét úgy megszokták, hogy már fel sem tűntek nekik a gyorsan repülő évek.
– Ha menni kell, hát menni kell – állt fel a legvénebbik. Bocsánatkérő arccal nézett hol az egyik, hol a másik Halálra. – Soká húzódott ez az utolsó beszélgetés. Úgy tűnik, az idővel együtt elvesztettük a hozzá való érzékünket is.
Az Asszonyka vendégei így békésen és elégedetten búcsúzhattak az élettől. Hosszúnál is hosszabb életükkel a kisváros saját mende-mondája lettek. A fiú nem járt már sehova – nem volt kihez, hova. A Halál küldötteként végezte feladatát.
Több évszázad is eltelt, mikorra már senki sem ismerte a kis kocsma meséjét, mikor egy szürke szobában, apró ágyban egy sápatag kisfiú feküdt. A néma csendet egyedül a magányos, sípoló-szuszogó lélegzetek törték meg.
Nyílt az ajtó, majd egy fekete hajú, sötétbe öltözött alak lépett be. Az a fiú volt az, akit annak idejében az Asszonykába küldött a Halál. Az eltelt évszázadok, ha nem is sokat, de változtattak rajta is. A rá hunyorgó, beteges gyermek apró termete eltörpült mellette.
– Engem a Halál küldött – állt halkan a kiságyhoz.
– Meg fogok halni, bácsi? – kérdezte nyugodtan a kisfiú.
– Igen – bólintott a kis Halál.
Válasza után csak hallgatott és várt. Nem igazán tudta, mire, de valahonnan érezte, várnia kell.
– Jó – bólintott a kisfiú is. – Lehet még egy utolsó kérésem, bácsi?
– Lehet – engedte a kis Halál.
– Tetszene nekem mesélni valamit az életről? Igazán elég egy rövidke. Csak legyen szép.
A kis Halál valahogy olyan volt, mint az ágyban fekvő gyermek: élt, de mégsem élt igazán.
A Halál küldöttei általában nem tudtak mesélni. Még kevesebbet az életről. A kis Halál azonban élénken emlékezett még arra a réges-régi kocsmára és vendégeire. A soha véget nem érő mesékre, melyektől még ő is úgy érezte, egy kicsit élt…
