Petőfi Sándor a magyar nép legnagyobb költője. „Az egyszerűség és a természetesség költője. (…) Könnyen megértjük, amit mond,” –már amennyire a régies írásmód miatt meg tudjuk érteni;„nála a dolgok azonosak önmagukkal, minden az, ami – vagy aminek látszik. Nincs önámítás, sejtelem, minden egyértelmű. Szép, jó, rossz, fenséges vagy kicsinyes, gyűlöletes, szabad, szárnyaló vagy korlátozott ember és gondolat”. Mindig arról írt, amit látott és tapasztalt. A nép éppen ez miatt szerethette őt ennyire. Nem csak fenséges dolgokról írt, vagy ha írt is, akkor úgy, hogy mindenki meg tudja érteni. Írt emberről, tájról, szerelméről és a hazájáról. Mindenről, ami csak megfogta őt.
De vajon ma miről írna? Ha arról ír, amit lát, hall és tapasztal, a versei milyen fordulatot tudnának venni most? Lennének-e ma is olyan szép versei, mint egykoron?
Vajon írna-e rólunk? Írna-e a világ „reménységeiről”? Mégis, mit írna…?
Hogy írna erről a szerelemnek csúfolt létről, amit annyian kihasználnak?
Vajon versbe foglalná-e azt, ahogy ez a világ pusztulásba vész el az emberek miatt? Hogy a szép rónaságok egyszerűen megtelnek szeméttel?
Hogy nevezne minket, nem magyarokat, de nem is szerbeket?
Mi lennék én az ő szemében?
Csodás kezeiből, melyet maga Isten áldott meg, elméjéből, melyben ott lobog egy láng, ami sosem alszik ki, hevesen dobogó szíve mélyéről írna nekünk, olyat, mint mi talán sosem fogunk fel. Olyant, amiben minden benne van, akár metaforák mögé rejtve, akár nyíltan a szemükbe mondva. Írna arról, amit lát, amit tapasztal. Lehet, örülnünk kellene annak, hogy ő már nem fogja látni ezt a romlott világot.
A z generáció. A generációm, amiben fel kell nőnöm, ami bélyeget nyom a létezésemre is. Az elvetemült világ, ami szörnyű túlzásokba esett már. Nem lehet eldönteni, hogy visszafelé haladtunk-e a korral, vagy túlságosan eltávolodtunk a normális határoktól. Mindenki túl hamar fel akar nőni a látszat dolgaihoz. Általános iskolában cigiznek, leisszák magukat a sárga földig. Már egy elsős azt kérdezi a boltban, hogy tud-e magának vásárolni óvszert. Mindent túl hamar akarnak kipróbálni, talán az egész életüket elrontva ezzel, a testüket pedig kikészítve. Mégis, nem tudnak felnőni a becsülethez, a tisztelethez és a felelősségvállaláshoz. Őket csak az érdekli, ami jónak látszik, ami már nyűg, arra nem is néznek. Próbálják saját magukatés másokat is becsapni a sok sminkkel, amit magukra kennek. Mindenbe beleugranak, oly naivan, mert „jó bulinak” tűnik, majd depressziósan kerülnek ki belőle. De mivel ők már „felnőttek”, nekik nem kell segítség, megoldják maguk is. Megoldják…? Öncsonkításba kezdenek, mindenről megfeledkeznek, a testüket teljesen szétroncsolják. Nem is ezzel lenne a probléma, hanem azzal, hogy a sok álszomorú teljesen elfedi azokat, akiknek tényleg kell a segítség. Mindenből trendet csinálnak, mindent megpróbálnak kifordítani. Minden csak addig érdekes, amíg szép és jó.
Petőfi biztos írna erről a kevert létről. Verseiben mi lennénk a vár, mely egyik oldala leomló kőfal, másik oldala pedig a túldíszített, csodás építmény.
Hasonlítanabennünket lepkéből visszafejlett hernyóhoz. Ott van kezünkben a világ összes tudása, de nekünk nem kell. Olyanok lennénk, mintha a pillangó eldobná a szárnyait, mert nem akarna elérni magasra, mivel az „túl nehéz”. A kezünkbe adták a kulcsot az értelem felé, de mi azt eldobtuk. Helyette felmegyünk az Instagramra, TikTokra és egyéb olyan oldalra, ahol magunkat és másokat tudunk bántani, mert nekik ez kell! Nem érdekli őket már a tanulás, azt hozzák fel mindig, hogy nem egy zseni bukott már meg, és voltak rossz jegyeik. Igazuk van, de azok az emberek találtak valamit, ami érdekelte őket, amiért az életüket tudták szentelni. Ha megkérdeznénkszáz olyan embert, aki azt hozza fel mentségnek a rossz jegyeinek, hogy a kettesek vezetik a világot, meg, hogy a tanulástól nem lesznek tanultak az életben – nem hiszem, hogy lenne tíz olyan, aki tudna olyan hobbit, elfoglaltságot mondani, amiért mindent megtesz, amiből még akár jövőt is tudna teremteni magának. Ezek csak kifogások a lustaságra.
Erről a hatalmas közönyről, ami most megy, biztosan úgy írna, mint az örökké égő fáról, amit csak elkerülnek az emberek, viszont fogalmuk sincs, mit nyernének, ha eloltanák azt a tüzet. Fogalmuk sincs, hogy mennyi kincset teremne nekik az a fa, mert nem érdekli őket. Még azt is beleírná, hogy lenne olyan ember, aki a pipáját a fa tüzével gyújtaná meg.
Petőfi és a szerelem már annyira összefonódott, mint a fa és a gyökere. Elszakíthatatlan páros. Ó, de mit tudna írni erről az álszerelemről, ami most van? Hogy írhatna csillagokat neki, ha a sötétség ellepett már mindent?
Nem tudna mást írni, mint: egy mérgező folyót, színtelen szivárványt, falba rejtett gyémántot.
A folyó, mely annyi életet kioltott már, mégis még mindig járnak hozzá az állatok, mert vize olyan hívogatóan smaragdzöld.
Színtelen szivárványt, mely olyan gyönyörűnek látszik, de egyszerre semmilyen. Olyan mintha nem is lenne más, csak egy délibáb. Mégis minden szem csak rá szegeződne, mivel szivárvány.
Falba rejtett ékkőről, amire senki sem gondol, még csak rá sem néz, mivel a fal piszkos, és nem ad semmi hívogatót.
A róna, melyet annyira szeretett, lassan a semmivé válik. Nincs róna, nincs táj. Nincs gyík és nincs gulya. Csak a szeméttel befestett táj. Minden szépen lassan eltűnne a felszínről, mert mi, emberek beszennyeztük a földet, amin élünk. Sokunkat már nem érdekli a természetes, tiszta látvány, ami nemrég még itt volt. A rét, a róna, az alföld már csak egy régi kopott fényképként maradt meg. Szemétlerakóvá vált minden, ami egykoron szép volt Petőfinek. A házak, szántóföldek felvették az összes zöld helyét. Ha már csak valahol látnak egyetlen gazt is, rögtön kiírtják azt. Pont úgy, ahogy saját magukat is elpusztítják.
Talán az egyetlen jó szava hozzánk érne el. A bíztatás és támogatás, melyet egyik ország sem ad meg nekünk. Buzdítani minket, hogy nyelvünkkel a saját nyelvünkön szólaljunk meg, hogy álljuk ki azért, amit mi képviselünk. Legyünk magyarok teljes szívünkből, és soha ne féljünk. „Tegyük a zászlót újra folttalanná!” – üzenné nekünk, mint szerető atya.
Na, és én mi lennék a szemében? Lennék-e a lázadozó bolond, vagy lennék-e a művészetben társa?
Bolond lennék számára, mivel hazám nincs nekem. Nem vagyok magyar, sem szerb. Míg egy ország nem fog tisztelni engem emberként, addig hazám nem is lesz. Lennék neki ellensége, mivel versekben örömem nem lelem, számomra a könyvekben rejlik a művészeti öröm. Szemforgatva hallgatná tán azt, ahogy a világot két szememmel figyelem. Lennénk mi egymás nagy szócsatárai!
Lehetnék-e társa neki én, ki a művészetekben oly annyira elveszett, mint ő? Hiába mást és mást vallunk, egy közös lenne azért. A művészetben nem fontos, hogy milyen alakban ad át dolgot, míg annak értelme, érzelme és érzéke van. Lehetnék-e én az, kire azt mondja, művei legalább olyan sokszínűek, mint az ő költészete?
Lehettünk-e volna író és költő, jég és tűz? Ellentétekben mégis közös?
