Lovag páncélja idővel megrozsdásodott. Az ezüstpáncél csillogása már nem is tűnt olyan fényesnek, mint azelőtt.
Erős, óriásra emlékeztető karjai jobbról és balról egyaránt hasították a szalmabábú testét. A gyakorlóbáburól nagy darabokban szálltak a szalmaszálak Lovag kardjára. A kék fényben izzó pallos a hosszú csaták óta sem kopott meg vagy karcolódott össze.
A távolban sárkányok táncoltak az égbolton, a hátukon lévő lovasok önfeledten tartották kezeiket a felhők irányába. Nevetésük betöltötte az eget és a földet egyaránt. A pikkelyes sárkányok a gazdájukkal együtt énekeltek az égen míg azok az ujjaikkal mintákat rajzoltak az égre. Egyik percben még nappal volt, a következő csettintésükkel már a csillagos éj nézett vissza rájuk munkájuk eredményeként.
Lovag tartása feszült volt, a fején lévő ezüstsisakról lepergett a fehér toll, majd a széllel tovaszállt. Próbálta a páhogásának zaját a sisakon belül tartani, csillogó szemeit a sötét nyílás rejtekében hagyni. A páncél belsejében kissé szétnyíltak az ajkai a több órán át tartó kardforgatástól.
-Valami aggaszt – szólalt meg egy hang Lovag háta mögül.
Egy pillantás alatt hátrafordult, edzett karjaiból kis híján kicsúszott az emberméretű szablya.
-Alko…
Az újonnan érkezett idegen szájához emelte ujjait, csendre intve Lovagot. Kék hátrafésült haján most a napfelkelte színei játszottak, miközben a sárkánylovasok a napszakokkal szórakoztak. A következő pillanatban már a hullócsillagok fényei suhantak el alacsony háta mögött, kiemelve szeplőit.
-Tartsunk egy kis szünetet? – kérdezte mutáló hangján, arcán hatalmas mosollyal. Az ezüstös fogszabályzójának lágy csillogásától Lovag kissé megkönnyebbült.
Lovag bólintott.
-Rám férne – sóhajtott fel a sisak mögül. – Mostanában eléggé feszült vagyok.
Válaszul a fiú oldalra billentette fejét, szemöldöke a homlokáig felszaladt. Aggódó tekintettel huppant le a rózsaszín pázsitra magába lélegezve annak mentaszerű illatát. Hátát egy különös formájú táska súlya húzta le, amit szorosan maga mellé rakott a földre.
-Ülj le, Lovag – paskolta meg ujjaival a füvet maga mellett. – Nem rád vall, hogy aggódj. Hiszen te egy lovag vagy. ’Szal miféle gond nyomhatja egy magadfajta hős vállait?
Lovag szót fogadva – nehézkesen, páncélját nyikorgatva – helyet foglalt a fiú mellett.
-Jó magam sem tudom mi történik velem – rakta ölébe az emberméretű pallost. A pallost, aminek kék fénye a legrémisztőbb bestiák felett győzedelmeskedett. – Szorongok.
A fiú kék haján a csillagok fénye tükröződött. Lovag alig látta a hirtelen rájuk nehezedő félhomályban milyen kifejezéssel tekinthetnek rá azok a szemek.
-Hogy érted, hogy szorongsz? – a fiú hangja tapintatos volt mégis nyugtalan. Olyan gondolatok cikázhattak a fejében, amiket Lovag elképzelni sem tudott. – A néped sorsa miatt szorongsz? ’Tán királlyá akarsz válni?
Lovag csak megrázta a fejét, páncélja elismerően recsegett.
-Azon gondolkodtam – kaparta meg torkát. – lehetséges, hogy az én sorsom nem az, hogy hős legyek. Kezdetben mókás volt. Szerettem az lenni, aki. Igazi hős. Királylányokat menteni, megküzdeni ellenséges birodalmakkal, legendává válni… De mi van, ha az élet többről szól a végeláthatatlan kalandoknál?
Örült, hogy a sárkánylovasok most fényes nappalt varázsoltak az égre, így láthatta, hogy a mellette kuporgó kamasz szemei naggyá kerekednek döbbenetükben. Örülnie kellene, hogy meglepte? Vagy szégyellnie kellene magát azért, mert úgy érzi lassú léptekkel megtalálja önmagát? Az igazi valóját? Az igazi Lovagot?
A fiú gondolkodóan beharapta alsó ajkát, fogszabályzója megcsillant miközben a táskáját az ölébe húzta.
-Folytasd.
Lovag még sosem feszengett életében ennyire. Sosem félt ennyire megnyílni mások előtt, mint most. Hiszen próféciákat váltott valóra, a világ legnagyobb hősévé vált.
Akkor most mégis miért ilyen ideges?
Érdes ujjairól lehúzta a nehéz vaskesztyűt és arrébb csúsztatta a rózsaszín pázsiton.
-Szeretnék valami maradandót véghez vinni. Azt akarom, hogy a világ megismerje a nevem – babrálta a kardtól kikeményedett bütykeit. – Azt akarom, hogy egy világ rajongjon a munkámért. Nem érdekel a pénz! – nevetett a sisak belsejében. Lassú léptekkel kitárulkozott. – Csak azt akarom, hogy ismerjék a nevem. Hogy emberek milliói várják tűkön ülve a munkámat, hogy olyan élvezettel beszéljenek róla, mint amennyi örömöt nekem okoz véghez vinni.
Lovag hangja egyszer emelkedett volt, másikban mély dörmögés. Észre sem vette, hogy milyen hevesen vert a szíve a mellkasában.
-Aha – A fiú csupán ennyit mondott miközben kinyitotta a táskáját. Szemöldöke most már mély barázdákat szántott pattanásos homlokán. – Milyen munkáról beszélünk pontosan?
Lovag egy pillanatig habozott mielőtt levette a sisakját. Szemei sarkában szarkalábak díszelegtek, csontos állkapcsa megfeszült. Mély sóhaj hagyta el az ajkait miközben végigszántotta ujjait fekete tincsein.
A mellette ülő fiú csak csendben nézte Lovag vívódását. Ahogy annak szemeit lassan könnyek lepik el, éjfekete tincsein néhány halványkék szál türemkedett ki a többi közül.
-Úgy érzem nem vagyok elég jó – csuklott el Lovag hangja. A fiú szemei hatalmasra nyitódtak. Lassan összeállt benne a kép. – Mindig lesz valaki aki gyorsabb, ügyesebb és jobb nálam. Tudom jól, hogy nem vagyok érdekes. Hiszen bármikor amikor anyáéknak áradozok az álmomról figyelmen kívül hagynak. Még a húgom is azt mondja rám, hogy unalmas vagyok pedig még csak nyolcéves.
-De hiszen te különleges vagy Lovag – sóhajtott fel a fiú. – Hiszen te egy hős vagy. Megmentetted a világot. Akkor mégis mitől félsz?
Lovag azóta meggörnyedt. Páncélba bújtatott lábait maga elé húzta miközben előre-hátra hintázott. Könnyben úszó szemeit kihegesedett ujjai mögé rejtette.
-Félek, hogy sosem leszek elég jó. Sosem leszek elég érdekes ahhoz, hogy valaki azt mondja én vagyok az ő kedvence. Hiszen én sosem leszek képes arra a szintre jutni, mint a többiek. Képes lennék én valaha valóra váltani a legnagyobb álmomat?
A fiú kezdett rájönni mire megy ki ez az egész idegösszeomlás, ami Lovagból áramlik. Táskájából egy füzetecskét húzott elő és fellapozta. Arcán érzelemnek halvány nyoma sem látszott lapozás miközben lapozott. Szemei nem ivódtak át sajnálattal Lovag keserves, szívszaggató sírásától, a kezében forgatott toll nem remegett meg.
-’Szal mi is a te nagy álmod, Lovag? – vette a töltőtollat a fogszabályzója közé, nem is törődve az elfojtott sírással.
-Már nem akarok többé lovag vagy hős lenni – szipogott erőtlenül. Hiába törölgette a könnyeit azok azért sem akartak elállni. – Szeretném, ha a történeteim eljutnának a világ minden pontjára. Szeretném, ha anyáék büszkék lennének rám azért, amit teremtettem. Ugyanis képregény rajzoló akarok lenni. Igazi Alkot…
-Hát ez király.
Lovag teste görcsbe rándult. Szemei nagyra dülledtek a belé hasító fájdalomtól. Remegő kézzel kapott a páncéljához. A teste cikk-cakkban hiányossá vált, testéből nem folyt vér, sikítása nem hallatszott többé.
A fiú még párszor átsatírozta Lovag rajzát a füzetében ameddig az teljesen felismerhetetlenné nem vált.
Végül Lovag teste szétporladt a váltakozó ég színében. Nem maradt utána más, mint az üres, fényét vesztett páncél és a világítóan kék kardja. Hamvait még hosszú ideig hordta magával a hideg szél fuvallata.
-Hát ez oltári – sóhajtott fel az Alkotó miközben letörölte a szeme sarkában megrekedt könnyeket. – Már megint összemostam a történeteim az enyémmel.
“Egy lovag művészete” bejegyzéshez 1 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nagyon kreatív és modern írás! Szívesen olvastam <3