A buszon pillantottam meg először. Ázott hajjal, egy könyvet szorongatva ült az ablak mellett, és ártatlan arccal követte az üvegre hulló vízcseppeket. Bambi szeme cikázott a lapok és a táj között. Felnézett egy időre, elgondolkozott, majd visszaesett a betűk sűrűjébe. Egy könnyed szökkenéssel ugrott le a buszról, kikerülve a küszöb előtt terpeszkedő pocsolyát, majd kislány-mód billegett tovább. Ha egyedül hagyták volna a sötét utcában, talán még sasszéba is kezd, így csak bólintásokkal bontakoztatta ki hangulatát és értékelését az aláfestő zeneként funkcionáló chanson felé. Néhol megállt egy percre, felnézett, és csak szívta magába a víz hideg tapintását arcán, kopogását a padkán és fényjátékát a lámpák vetülésében. Ahogy az ezüstös cseppek végiggördültek pisze orrán, ahogy sötét tincsei hullámmá vetemedtek, ahogy bohó léptei toccsantak a vizes aszfalton. A lámpa homályos fényében arcának minden szeglete, csontozatának minden apró karca megmutatkozott. Szemében felvillant a hold tükre. Túlragyogta azt, és minden csillagot. Egy örökkévalóságig el tudnám nézni, ahogy a sötét utca fénylő kövezetén könnyű boldogsággal billeg. Mosollyal az arcán ázik és nem bánja. “A cipőm a holnapi én problémája.” Az a bizonyos nem létező, más szerint relatív idő igazán megállhatna ebben a pillanatban, csak hadd csodáljam jelenségét majd a fénylő pirkadatban.
