Mindenki izgatottá vált a faluban, amikor kiderült, hogy igazi jazz zenekar jön hozzájuk, méghozzá Lengyelországból. Alig laknak 100-an a kicsi parasztházakban. Egy apró kisbolton, a lottózón és egy félig összedőlt kocsmán kívül semmi nincs itt. Sosem járt náluk még igazi zenekar, nemhogy egyenesen Lengyelországból, az már külföld. Vajon miért pont ide jönnek? Senki sem tudta, de mindenki látni akarta őket.
Már egy héttel a koncert előtt sem volt másról szó a faluban, mint a jazzesekről. Mindenki csak arra gondolt, hogy milyen is lehet az ő zenéjük, milyen is az igazi jazz. Az asszonyok templomba menet beszélgettek, hogy ki melyik ünnepi ruháját, vagy újonnan vett kötött világos kék blúzát fogja felvenni. Mindenki a legjobb formáját akarta mutatni. A férfiak ilyenekről nem beszéltek, ők hallgattak, de mihelyst hazaértek munkából kifényezték lakkcipőjüket minden egyes este a koncertig.
Egy alacsony öregasszony, aki mindig piros fejkendőt hordott ősz haja felett, azt mondta, hogy ő már járt Lengyelországban, szinte már minden embert ismer onnan. Sőt fiatalkorában annyi jazzt hallgatott, hogy akár ő is zenélhetne fent. Senki más nem fogja tudni majd annyira élvezni a koncertet, mint ő, a többiek majd azt sem tudják mit hallgatnak. Ehhez fülek kellenek. Mindenki helyeslően bólogatott. Ehhez fülek kellenek.
Ehhez fülek kellenek? Milyen fülek? De hisz itt mindenkinek van füle, csak nem éppen zenéhez értő. Mi van, ha emiatt nem fogják élvezni a koncertet. Az nem lehet. Mi van, ha nem fogják élvezni a koncertet? Mi van, ha csak egyvalaki nem fogja élvezni a koncertet, mert mindenki másnak van hozzá füle. Ez nem történhet meg.
Ahogy közeledett a koncert napja, annál kevesebbet jártak már ki a házukból az emberek. Ha valaki mégis elment volna otthonról a kisboltba egy kiló lisztért, biztos, hogy véletlenül egy üveg aludttejjel ment haza. A lottózóban a sorsjegyek nem fogytak már úgy, de ha valaki vett volna még is egyet, akkor is elfelejtette visszaváltani, ha nyert vele, és inkább kidobta a kukába. Az étteremben egész héten nem kapcsolta be senki a tűzhelyet, nem volt vendég, akinek be kellett volna, s a söröscsapok érintetlenek maradtak.
Mindenki otthon ült és a ruháját próbálgatta, azt készítette elő. Hajukat állítgatták, körmüket, arcukat ápolták, és közben rettegtek. Elővette mindenki a lemezjátszóját a pincéből, padlásról, vagy ahol éppen eldugva porosodott, és előkotorták bakelitlemezeiket. Mindenki megpróbálta kiválasztani azokat, amelyek legjobban hasonlíthattak a jazzre, még ha soha nem is hallottak jazzt, így nem tudják milyen az. Hallgatták a zenét, hegyezték a fülüket a dallamra, itt felmegy, itt le, oh, ez gyönyörűen hangzott, micsoda remekmű, varázslatos világot teremt a zongora és a hegedű együttes hangzása. Kigúvadt szemekkel hallgatták a lemezlejátszót, de azt hogy mit hallgattak maguk sem tudták, de minden egyes hangot megfigyeltek és kielemeztek, hátha egyszer megértik.
Egyedül egy csapat gyerek volt az, akiket nem lehetett bent tartani. A földutakon futkároztak, nevettek és hangoskodtak. Minden más esetben rájuk szólt volna valaki, szüleik kerestek, behívtak volna a házakba minden egyes kisgyereket, hogy ne kint rontsák a levegőt, ahol másokat zavarnak, de ez a hét más volt. Senkinek sem voltak elég fontosak, hogy rájuk nézzen, amikor hamarosan itt a nagy nap.
Tízen voltak összesen, a legidősebb köztük tizenkétéves volt, a legfiatalabb hét, ő még olvasni is épphogy csak tudott. Fogalmuk sem volt róla, hogy mi az a jazz, nem is érdekelte őket. Sokkal fontosabb volt éppen, hogy Tarka, egy tíz éves kisfiú, ne érje utol őket, mert az utolsó ember, akit elkap, az kiválaszthat valakit, akinek meg kell nyalnia egy tóból kifogott békát. Még akkor ragadt rá ez a név, amikor pár évvel ezelőtt szülei festéket vettek neki karácsonyra, és egész januárban úgy járt az utcára, hogy nagy foltokban, színek széles skálája volt elkenve arcán. A piros mindig bal szeme alatt volt, a kék pedig homloka közepén terült el. Sosem direkt csinálta. Végül miután elfogyott a festék, többet nem festett, a szülei nem voltak hajlandóak még egy adagot venni neki.
Végül Tarka mindenkit elkapott, a legidősebb fiú volt az utolsó. Nagy büszkén kidugta mellét, fejét felfelé tartotta, és ujjával eltúlzott mozdulattal végül a mellette lévő lányra mutatott, aki pár évvel lehetett fiatalabb a fiúnál, és haját két copfba hordta összekötve. A lány elpirult, mérgesen összeráncolta a szemöldökét, és kidugta a nyelvét. Tűz égett benne, de aztán méltón viselte büntetését. A fiúk körülvették és nevetve elfutottak vele a tóhoz békát fogni.
Vasárnap volt a koncert estéje, aznap senki sem ment misére, talán a pap sem. Már korán reggel felkelt mindenki, és készülődni kezdett. Továbbra is próbáltak rájönni a jazz nyitjára a mellettük zúgó bakelitekkel. Hajukat mindenki megmosta, beszárította, lakkot, waxot, zselét kent rá, hogy tökéletesen álljon. Ünnepi ruháikat, öltönyeiket, fehér ingjeiket kimosták, kivasalták. Amíg a nők sminkükkel bíbelődtek hosszú órákon keresztül, addig a férfiak borotválkoztak, szakállukat, bajszukat próbálták tökéletesre, egy milliméter pluszt sem hagyva, igazítani.
Eltűnt a nap az égről, közeledett a nyolc óra, amikor elkezdődik minden. Hét órakor már az egész közösség összegyűlt a faluház előtt, várták, hogy kinyissák az ajtót. Legelöl állt piros fejkendőjével a jazzértő öregasszony. Rövid és elfojtott beszélgetések töltötték meg a fülledt levegőt. Méregető pillantással néztek egymásra, próbálták megállapítani egymásról, hogy több füle van-e a jazzhez a másiknak, mint neki.
Öt perccel a harangszó előtt engedtek be mindenkit. A falu beözönlött a nagy terembe. A fehér falú öreg faszerkezetes épület előadótermében székek hosszú sora állt. Szinte egymást összeverve próbáltak előre törni, hogy minél előbbi sorban foglalhassanak el egy szürke, kényelmetlen vasszéket, melyek éles csikorgó hangot adtak ki, ha bárki is egy kicsit odébb tolta őket. Minél inkább a színpadhoz közel ült az ember, annál jobban szerette a jazzt. Ez már csak így volt.
A terem gyorsan feltelt. Sokaknak nem maradt ülőhely, ők a szoba végében tömörödtek össze, és álltak összenyomva, próbálva nyújtózkodni és egy kicsit a színpadhoz közelebb kerülni.
Az előadóterem belmagassága öt embernyi lehetett, faszerkezetes teteje, gerendák kusza sorából állt, ezzel adva stabil menedéket. A gerendák keresztbe fedték egymást, világosbarna színükön apró arcokat ábrázoltak az ághelyek. Egy megijedt manó, mérges elefánt, az egyik akár olyan volt, mint egy balettozó béka. Vastag porréteg lepte már el az egész tetőt.
A színpad pár méterre volt csak az első sortól, elkülönítve a nézőtértől, magasítva állt a lakozott padlózatú rész. Piros függöny lógott körbe szélei mentén. A közepén egy cselló, egy dobfelszerelés, egy gitár és egy kürt volt gondosan elhelyezve.
Már öt perce elmúlt nyolc óra, és még sehol sem volt senki az előadók közül. Nyugtalan duruzsolás éledt fel a teremben, és terjedt, mint valami rossz vírus. Ezt mindig így szokás? Lehet nem értek ide időben? Rossz kereszteződésnél kanyarodtak le, és most egy másik faluban vannak? Tudják egyáltalán, hogy hol van Magyarország? Mi van, ha nem is jönnek semmi féle jazzesek Lengyelországból, és az egész egy átverés volt csupán?
Tizenkét perccel nyolc óra után csettintésszerűen csönd lett a teremben. Olyan hirtelen hallgatott el mindenki, hogy beleremegett a por a tetőn. Egy fekete pólós, farmeros, ősz hajú férfi lépett elő a függönyök mögül, fején nagy fekete kalappal, nyugodt léptekkel odasétált a gitárhoz, felemelte, pántját magára tette, majd zsebéből előkereste pengetőjét. Őt követte egy köpcös, tömzsi ember, akin összegombolt kockás ingje szétfeszült, és a középső gomb bármikor leröpülhetett róla. Odalépett a földön heverő kürthöz, és felvette. Ő utána a csellista jött be, bőrdzsekiben, fején feltolt napszemüveggel ült le a csellója mögött álló székre.
Egyedül már csak a dob mögött nem volt senki. Egy perc feszült csönd után azonban, ő is feltűnt a színpadon. Narancssárga sapkát viselt, melegítőnadrágban ült le dobfelszerelése elé. Kezében apró barna műanyagpohárka volt. Kávé gőzölgött belőle. Komótosan nézegette, nagyot kortyolt belőle, az üres poharat maga mögé dobta, és leütötte az első ütést. A koncert elkezdődött. A gitár felhördült, a kürt felzúgott és a cselló megnyikordult.
A gyerekcsapat visszafelé sétált az erdőből. Mindegyikük sáros volt, arcuk koszos, Tarka nadrágja kiszakadt. Számháborúztak, és senki sem akart veszíteni. Három órás játék volt, de végül kikerült a győztes csapat. A vesztes csapatnak meg kellett fürdenie a tóban teljesen meztelenül. Szóval most a falu melletti vízhez sétáltak.
A faluház mellett mentek el, amikor meghallották az onnan kiszűrődő hangokat. A gyerekek meglepődtek. A legfiatalabb fiú gyorsan közelebbfutott a faluház ablakához. Olyan hangokat hallottak, mintha nyúznának valakit, mégis zenéhez hasonlítható. A többiek is melléje gyűltek és közösen próbáltak értelmet szerezni a hallottakban. Rövid megbeszélés után úgy döntöttek, hogy a tóban fürdést elhalasztják, és jobban kivizsgálják a hangok jelentésének rejtélyét.
A faluház bejáratához futottak, a kapuja nyitva állt. Besurrantak rajta, majd az előszobába érve a copfos kislány előrelépett és felvezette őket a ház emeletére. Ott egy faajtó nézett szembe velük. Amikor kinyitották az ajtót az előadóterem fenti, eldugott galériájában kötöttek ki. Magasan voltak, ott ahol senki sem látja őket. Bemásztak, halk léptekkel, figyelve, hogy talpuk alatt a fa véletlenül se reccsenjen meg. Odakúsztak a galéria szélén lévő korláthoz, és felsorakoztak egymás mellett. Mindegyikük a korlát egy-egy oszlopa között kidugta a fejét, és kíváncsian csillogó szemmel néztek előre.
A zene előttük egyszerre volt lassú és gyors. Mintha mindegyik hangszer külön életet élne, mintha nem hallanák egymást. A gitár egy pillanatig mély volt, majd magas lett. A dob halkan suttogott a szobában, hasonlított az összeütköző diók hangjára. A kürt elnyújtott minden egyes hangot, hasonlított a síró lovak hangjára. A csellista pengette a húrokat hangszerén, ujjai úgy mozogtak, mintha zongorázna. A szoba elfojtott káoszban úszott.
Az emberek mocorogni kezdtek helyeiken. Egyre többször hajoltak át súgni valamit szomszédjuknak. Az arcuk elváltozott, próbálták visszatartani értetlenségük és undoruk, de orruk mégis összeráncolódott, bármikor egy új hangot adott ki a kürt.
Fél óra telt el, amikor az első néző felállt, és kiment.
-Tudjátok ti, hogy kivel szórakozzatok…
Mindenki félelemmel nézett utána. Hogy mer valaki ilyet csinálni? Hát ennyire nincs füle hozzá? Mégis valamiféle megkönnyebbülés áradt szét a termen. Pár perccel később még egy ember felállt, átverekedte magát szomszédain, és szó nélkül kisétált.
A zene egy pillanatra sem maradt abba.
Ezután az emberek sorra kifelé vették az irányt. Körülbelül öt percnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy már csak a piros fejkendős alacsony öregasszony üljön a teremben. Üres lett a szoba. Kínos és lassú fejmozdulatokkal körülnézett, amikor látta, hogy egyedül maradt, egy határozott mozdulattal felállt, hátat fordított a színpadnak, és káromkodva kiviharzott a teremből.
Aznap a faluban beindult az élet. Kinyitott a kocsma, beözönlött az egész falu népe. Annyi embert kellett egyszerre kiszolgálni, hogy a csapos és a séf már nem bírta. Még a zongora is előkerült, ami már évek óta használaton kívül volt. Az egyetlen ember a faluban, aki értett valamicskét a hangszerhez, leült és régi, ismert népdalokat kezdett rajta játszani. Mindenki nevetett és beszélgetett, torkukból ordították a dalszövegeket, miközben orruk szépen lassan bepirosodott.
De a jazz egy pillanatra sem maradt abba.
A szoba látszólag üres volt, de a galériában az a tíz pici gyermek, még mindig ugyanúgy ült, mint amikor bejöttek. Szemük is ugyanúgy csillogott, bár nem értették mit hallanak. Számukra mégis máshogy szólt az egész.
A zenekar nem hagyta abba a zenélést, annak ellenére sem, hogy már csak az elbújt gyerekek maradtak a teremben. Talán nem is tudták, hogy már csak ők maradtak. Nem is érdekelte őket. Most kezdenek beindulni. A hangszerek felhangosodtak, begyorsultak, a ritmus egyre inkább kivehető lesz, és a hangszerek mintha harmóniába kerülnének.
A kürtön játszó ember megváltozott. Orra gömbölyű lett, két orrlyuka nagyobb lett és előre állt. A csellista szemei sárgán villogtak, akár egy macskáé, ujjai megnyúltak fél méter hosszúra, úgy játszott tovább. A dobosnak kilyukadt a sapkája, amikor szarvai kinőttek fején. A gitáros arca elmosódott, mintha valaki elkente volna vonásait. Mindegyikük mosolygott. Ördögi látvány volt ez. Ördögien csodás.
A dobos ráütött a cintányérra, a kürt felordított, a cselló hosszú elnyújtott hangon felszólalt, és a gitárt megpendítették. A hangszerekből lila füst kezdett áradni, ami szétáradt az egész szobán. A csillogó füst felszállt egészen a terem tetejéig, és a gyerekek közé gyűlt.
A sűrű ködben elvesztették egymást. Képek kezdtek megjelenni körülöttük, egy erdő, tele égig érő fákkal, színes levelű vibráló bokrokkal, ők pedig törzsi emberekként futottak a gyökereket átugorva. Az ég felettük sárga volt, és a felhők körülöttük táncoltak. Ösztöneiket követve keresték az előlük menekülő vadat.
Aztán elhomályosodott minden, és mire újra észbe kaptak csirkék, libák, kakasok ugrálták őket körbe, fejük felett denevérek repdestek. Egy pillanatra előtűntek a ködből, majd újra belevesztek. Amikor magukra néztek ők maguk is tollas csirkékké és kakasokká változtak, torkukon csak kotkocsádolás jött ki, sikoly helyett. Szaladtak körbe-körbe, maguk körül. Szárnyaikkal fel-le verdestek.
A kép megint homályos lett, és a lila köd újra körbevett mindent. Az orrukba szállt, forgott velük a világ. Tisztulni kezdett a világ. A fűben feküdtek, virágok magasodtak föléjük a gazos fűben. Lenge ruhákban engedték a napnak, hogy süsse őket. Hippikolóniaként feküdtek egymáson. Körülöttük egy tó volt, ahonnan delfinek ugráltak ki, hangyák vittek hosszú sorban maguk után egész kekszes zacskókat. A hattérben pedig elnyúló város tájképe volt látható. Így feküdtek, ki tudja meddig, csak az biztos, hogy nem elég ideig.
Miközben így feküdtek a réten, a messzi város képe hirtelen rohamosan közeledni kezdett feléjük. A rét eltűnt, és a betonfalak között találtak maguk egy pillanat alatt. Hatalmas épületeken és felhőkarcolókról lógó led lámpák fényének ezrei világítottak a szemükbe. Motorok tűntek fel egy távoli kereszteződés sarkából. Hangos robajjal suhantak el mellettük. Mögöttük éljenző tömeg ordított. A motorok után kezdtek futni, beszálltak egy kocsiba, és azzal üldözték a motorosokat. Bekanyarodtak, átfutottak egy hídon, majd amikor egy kereszteződéshez értek, a semmiből egy teherautó tűnt fel előttük.
Kakaskukorékolásra keltek fel, mind a kilencen. A galéria tetején feküdtek, a reggeli napfény első sugarai a szemükbe világították a nyitott tetőablakokon keresztül. A terem üres volt. A székek szétszórva, a színpad üresen, a függönyök letépve. Lassan felültek. Megfogták fejüket. Mindegyikük megvolt, kivéve Tarka. Ő nem feküdt közöttük.
A korláton egy kakas ült és őket nézte. Nagyot kukorékolt, és méregetve nézte őket. Olyan volt, mintha mosolyogna. Biccentett egyet, egy ugrással megfordult a korláton és felfelé nézett. Kitárta szárnyait, elrugaszkodott, és repülni kezdett. Kukorékolva szállt ki az ablakon. Elrepült a nap felé. Ki tudja azon belül, hova. Talán pont Lengyelországba.
Sokáig beszéltek még a jazz koncertről, Tarkát viszont soha többé nem látták.