Van, hogy igazán gyorsan megszokod, ha tehetetlen vagy. Megtanulod kezelni ezt is, hisz az ember egy kor után, már erre is képes.
Természetesen, leblokkolsz, de azután mosolyogsz. Pedig a bicska még mindig éles, akár hogy is vágják beléd.
Ő is így volt vele, együtt tud érezni vele?
Ott ült az ócska, sárga plüss fotel közepén. Miért pont a közepén? Megteheti, mindenki megteheti. Nem várt társaságra, ha várt volna is, volt még bőven hely mellett. Néha ilyen apróságokon is elgondolkodott, miért tud egyik célért feláldozni éveket, míg egy másikért szinte könyörögnie kell saját magának. Egy kor felett ez is megy. Beülsz a széles kanapé közepére és könyörögsz magadnak valamiért.
Eltekintve mindentől, ő kényelmesen ült. Nem, valójában nem. Csak tudta, hogy így kellene éreznie magát, de sajnos ide vagy oda ő csak a nagy és nyikorgó rugókat érezte maga alatt.
Tenyere izzadt, a teste valójában tudta, mit érez, az sose hazudott. Egy vakarásnak álcázott mozdulattal hosszú pamut szoknyájába törölte az izzadtságát. Szemben ülő, viszont észre vette. Ismerik ezt az érzést?
Szabadkozó mosolyt villantott, de úgy ha mégse neki szólt volna a kétkedő szemöldök rángás, akkor csak egy mosolynak tűnjön.
Milyen abszurd világ is ez.
Ketten voltak, tudta, hogy lassan beszélniük kell. Mindig van egy pillanat, amikor tudjuk, hogy mondanunk kell valamit. Általában a torok köszörülés és az ideges mosoly között kellene megtörténnie.
Előre nyúlt a kávés csészért, megforgatta, mintha igazán érdekes lenne az apró virág minta és az arannyal bevont széle. Valóban az volt, inkább nézegette volna azt, de nem tehette, így első lépésként megköszörülte a torkát. Nem meg mondtam, látják Önök is?
-Remek a kávé.
Pedig nem is kedveli ezt a kesernyés ízt, kifejezetten utálja. Miért mondjuk mégis ezt?
Idegesen összemosolyognak. Nem szeretnék udvariatlan lenni, de ezt is megmondtam előre.
-Valóban.
Ideges. Ezt már akkor tudta, amikor helyet foglalt. De valójában melyikük az?
-Arra gondoltam, vagyis úgy gondoltam helyesnek, ha elköltöznék.
Ezt csak úgy kibökte, nem gondolta ő komolyan, néha udvariasságból mondunk ilyeneket.
-Én is így gondoltam.
Azonban, ha egyetértenek velünk, mélységesen megsértődünk. Miért nem tiltakozik, hisz ő is tudja, ez formalitás volt. Néha minden az.
-Az utolsó lakbért, majd a szokásos úton meg fog érkezni.
Egy merev, de annál határozottabb mozdulattal bólintott. Ezt is megbeszélték, ilyen könnyű lenne?
Csak, hogy kedves Olvasó maga is tisztába kerüljön az ügy részleteit illetően. Nem gondolta ő komolyan, ártalmatlanul indult az egész.
Először csak egy csepp szósz a falon. Mint maguk is látják, triviális.
Gondolom, ha embert készülnek ölni, ilyenképp kezdődik. Megnyugtatásként, elmondanám Önöknek nem személyes tapasztalaton alapul ez a felvetés, csak mint megjegyzésként ideszúrtam.
Térjünk vissza, szóval egy paca a falon. Milyen nevetséges.
Egy pillanat alatt letörölte, bár a folt, ha halványan is ott maradt. Minden folytatódott, ahogy általában a szószt lassan a tésztához keverte majd egy nagy adag sajttal meghintette. Minden falatot komótosan megrágott, mégis egy pillanatban félrecsúszott.
Torkán akadt, fuldokolt a csaphoz sietett majd mohón ivott a vízből. Megmenekült. Naná, hogy megmenekült. Nem gondolta t’án kedves Olvasó, hogy ennyiben hagynánk, és tragikus módon véget vetnénk ennek az életnek.
Csak, hogy folytassam, tudni illik valami itt elpattan hősnőnk agyában. Irdatlan méregbe gurult a tészta, a folt még a fal is csak ezt akarják, hogy neki rossz legyen.
Felkapta a tányért, egy kézzel megmarkolta a szószos ételt, majd egy kecses dobással a falnak vágta. Utána a tányér repült, csak a padló irányába.
Egy döbbent pillanatra csend lett, fojtogató és izzasztó. Mondhatnánk, hogy vihar előtti béke, de a vihar már ott kavargott a levegőben. Ő is érezte, valami energia felszabadult belőle. Tudta, nincs innen vissza. Vagy mégis?
Szabad ilyet csinálnia, vagy a káosz hibás választás?
Egy tiszta pillanatában körül nézett, a vakolat tiszta fehére pirosba váltott, a padló behorpadt, épp csak egy kicsit.
Kárt tett az albérletében. Miért tette? Miért csinálunk olyat, amit máskor sose?
Lassan leült a padlóra, a horpadás mellé. Stresszes volt, ezt ő is tudta, sőt frusztrált. Nem úgy mentek a dolgok, ahogy ő azt elvárta. Nem haladt a munkában, a baráti összejövetelek kimerítették. A kényes egyensúly felborult az életében. Máskor az ilyenek még csak a pulzusát se dobták meg, most meg ő dobálódzik.
Ahogy ott volt törökülésben, szép lassan lehiggadt. Ez így nem mehet. Valamit tenni kell ez ellen.
Hozott egy rongyot a takarítószeres szekrényéből, suvickolta, órák óta csak térdelt és próbálta mindennel eltüntetni szégyene foltját. Nem ment. Valaki tudna segíteni neki Önök közül?
Már a sírás kerülgette, itt járkál a törött cserepek között, fájnak a végtagjai, de nem jut előre.
Felemelkedett, a szekrényhez lépett, könnyű pamut szoknyát húzott és elindult a földszintre. Tudni illik, ő csak az emeleti lakást bérelte ki, a tulajdonos az alatta levő lakásban élt. Csoda, hogy nem jött fel erre a csörömpölésre. Máskor már az ajtó előtt toporog, ha csak egy könyvet ejtett le akár. Lehet már előbb tudta, hogy meg fog gajdulni. Mint tudjuk, a szomszédok, mindenről és mindenkiről tudnak mindent. Így hát szokatlan.
Lelépcsőzött, közben szoknyáját kissé elemelte a padlóttól egyik kezével, míg a másikkal a korlátba kapaszkodott. Szíve majd kiugrott a helyéről, sose csinált még ilyet. Soha.
Önök még nem ismerik, de főhősünk még sose puskázott, nem parkolt tilosban, nem dobálta el a szemetet, de még csak ruhátlanul se fürdött semmilyen tóban. Bármilyen régi klisé is, talán mindig is erre vágyott. Arra inkább ne térjünk ki, hogy van-e erre bármi féle logikus érv a tarsolyában.
Így hát, kissé remegve kopogtatott. Egyszer, kétszer, harmadszorra szinte a dörömbölés határán állt.
Miért váratja meg, ez is egy olyan csel, amihez ő sose értett volna? Lehetséges.
Toporgott egy darabig, kipillantott a főbejárat ablakán, majd ki is nyitotta azt, hogy kikémlelhessen. Sehol senki. A virágok ugyan rendben, de a hőségtől kicsit kókadozva meredeztek szanaszét. Rendes kéz nyomai, de most azok valahol máshol ténykedtek.
Álljunk meg egy pillanatra, mit is jelent az, hogy rendes? Egy percre ezen is érdemes elgondolkodni. Hősnőnk is megtette, így szinte észrevétlenül bukkant elő egy fej az alsó lakás ajtajánál. No, nem test nélkül, emberi valójában ott állt kedves és természetesen rendes kezű szomszédja.
-Ne haragudj, épp a tus alatt álltam, de siettem, ahogy tudtam. – Vajon miért érezzük, úgy hogy magyarázattal kell szolgálnunk minden tettünkre, lényegében két idegen áll egymással szembe és mégis ezt tesszük. – Miben segíthetek?
Ezután a jeles mondat után találta magát a plüss fotel kellős közepén. El fog költözni. Alapvetően nem kellene, de nem ez az első. Valójában, ha belegondolt, nem volt ő jó bérlő. Van, hogy senki se az. Káoszt teremtünk, nem tartjuk rendbe azt, amit csak kölcsönbe kaptunk.
-Természetesen kapsz haladékot. Ne hidd, hogy kipaterollak, de talán nem illünk egy háztartásba.
-Nem, én is úgy hiszem.
Úgy emlékszem kedves Olvasó, a foltot említettem kezdőlépésnek, de igazából már több jel is utalt tulajdonosunknak arra, hogy nem fog működni. Kisebb csúszás a lakbér fizetésben, ki nem fizetett költségek, éjszakai zajok.
Hogy lehet, hogy mindenben olyan precíz volt főhősünk, ebben mégis olyan léha volt. Létezik ilyen?
Felkelt a kanapéról, lesöpörte szoknyáját, majd búcsút intett.
A lakásnak, ő neki, mindennek. Három hónap alatt, már csak a kis fecnin látszott némiképp a neve, amit a felső ház csengője mellé ragasztottak.
Ott maradt a folt, a kisebb és a nagyobb is, egészen a festés napjáig. Ott maradt a padlón a mélyedés is.
Éjszakai zajok elhaltak, a pénz megérkezett, ami még hiányzott. Rendes volt, félig rendes.
