Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy angyal.
Ez az angyal egy komisz mosolyú fiatalember képében járta a földi világot, ahová az Úr büntetésből küldte. Megbüntették, mert fájdalmat okozott egy élőlénynek ahelyett, hogy megvédte volna azt. Szörnyű ítélet ez egy angyal számára… társai szemmeresztve figyelték, ahogyan egyiküket kitaszítják a Mennyből. Szegény angyal, pedig ő csak egy kis időre szeretett volna ember lenni, és most évekig bolyonghat közöttük, mert beleszeretett egy ember lányba.
A lány fiatal és naiv teremtés volt, aki azt hitte, megérinthet egy olyan földöntúli lényt, mint az angyal. Csodálta az ártatlan fehér tollakat, a gyönyörű arany fürtjeit, finom vonásait és imádta hallgatni az angyal emberekéhez nem hasonlítható énekét. Dalolt a földről, és az azon termő növényekről, dalolt a fákról, füvekről, magukról az emberekről. Dalolt a Mennyről, az Úr minden ítéletéről. Dalolt a hajadonnak a szeretetről, bánatról és szerelemről. Mindent elénekelt, miket szavakban nem tudott megfogalmazni, így vallott szerelmet egy égi lény. Hangja elérte a lány szívét, amely megnyílt előtte, de amint berepült volna a gyümölcsösbe, a lányt elérte a vég.
Az angyal megpróbálta szájon csókolni az utána epekedő szűz bíboros ajkait, ám ami ekkor történt, megrengette az eget és a földet egyaránt. Villámok ezrei dühöngve záporoztak arra az apró tavaszi mezőre. A fiatal gerle teste némán borult a virágok közé, és az angyal fojtogató könnyekkel koszorúzta meg sápadt arcát, majd remegve térdelt a holt szerelme mellé. Törékeny, üres testét karjai közé vonta, és zokogva túrt vágytársa színtelen tincsei közé.
Az eső csak zuhogott, mintha az Úr is megsajnálta volna saját termetményeit, miközben a felhők közül kikandikáló Nappal mégis kinevette azokat. Az angyal bőrig ázott, fehér ruhái koszosak lettek, de könnyei nem apadtak. Majdan, mikor a borult ég ismét kivilágosodott, megérkeztek testvérei. Erőszakkal rángatták el az életet maga mögött hagyó szeretője mellől. Ordítozva, szárnyaival erősen csapkodva próbált ellenállni testvéreinek, de amint a felhők közé értek, elhagyta minden elszántsága. Felszáradt bánata, még aranyba foglalt íriszeiből is eltűnt az élet, így vonszolták az Úr trónusa elé, ahol kimondták az ítéletet. Félévezredig kell embergúnyában járnia a halandók útjait, hogy az angyal megértse, miért nem találkozhat a két világ ilyesformánan.
Talán már több százév is eltelt az ítélet óta, mikor az angyal találkozott a marionettbábúval.
A marionett díszes ruhában, fenséges zenebonára táncolt. Csupasz falábairól már lekopott a festék, de pirospozsgás arca és vörös ajkai még mindig élénken ragyogtak a színpad fényözönében. Mosolygott. Kék szemei csillogtak az örömtől, hogy végre, hosszú idő után ismét ő pöröghet a legpompásabb előadás kellősközepén.
Egyszáz éves lehetett, régen alkották már. A mester szeretettel faragta ki testének minden részletét, majd száraz búcsúval adta el legszebb művét. A pódiumra készítette ugyan, mégis csupán egyetlen egyszer állhatott a nagyközönség elé. A marionettbábút ezután dobozba zárták. Annyira végeláthatatlannak tűnt ez a fogság, hogy a marionett arcáról lekoptak az élénk színek, bőre felrepedt, szinte teljesen megöregedett. A raboskodás végére már árnyéka sem volt a régi önmagának. Ijesztő és kopott lett, inkább illett rá a rút boszorka szerepe, mint egy királykisasszonyé. Ám színház igazgatója melegszívvel ölelte magához a gyermekkorát megszínező zsinórbáb elundorító testét. Megjavítatta, újra festette, úgy ragyogott, mint fiatal korában… készen állt a főszerepre, és láss csodát, most rabul ejtette a jelenlévők szívét.
A közönség sorai között ott ült a Mennyekből félévezredre kiutasított angyal, kinek szeméből már régen kiveszett az élet. Mosoly ült arcán, a színdarab vége felé még az arany íriszei is ragyogtak.
A fények kiégtek, majd a gyönyörű fekete hajú marionett meghajolt az ’emberek’ előtt, akik hatalmas tapssal és éljenzéssel fejezték ki, mennyire meghatotta őket az előadás. Az angyal nem tapsolt, nem éljenzett, némán figyelte a bábot miközben az az őt évek óta marcangoló bánat ismét a felszínre tört. A zsinórbáb sugárzóan kék szemei megakadtak az embergúnyába száműzött angyalon. Rámosolygott, majd meglátta az égi teremtés gyönggyé változó könnyeit. Kellemes melegség költözött a báb szívébe, mikor az angyal visszamosolygott rá, már éppen el is indult volna, ám ekkor lehullott a vörösfüggöny. A bábjátékos megragadta testét, aztán óvatosan egy kipárnázott dobozba fektette.
Nem tudhatni mennyi időt töltött a marionett a selyempárnákkal kibélelt dobozban, de éppen eleget, hogy a vágyakozás úrrá legyen rajta… látni szerette volna azt a férfit. Milyen szép is a szerelem első látásra…
Elérkezett az előadás napja, a zsinórbáb táncolt és táncolt, egyre gyönyörűbb lett. Az angyal jégbe fagyott szívében valami mocorogni kezdett pont, mint mikor találkozott azzal a naiv lánnyal a réten. Őt is foglyul ejtette a zsinegen rángatott hölgy varázsa. Istenem… ez az angyal beleszeretett egy marionettbábba.
Az előadások egymást érték, a báb csak játszott és játszott, tánc közben sziporkázott. A levegő felhevült körülötte, ám mikor kezét az angyal felé nyújtotta és szemeiben megcsillant egy apró szikra, elszakadtak százéves zsinórjai. Összeesett, a bábjátékos sietve szaladt le az emelvényről, de a lány, az a marionettbábú… szüntelen az angyalt nézte.
Uram, Teremtőm! Ismét megesett, az a vétkes angyal ismét szerelembe esett. Bár nem tartott sokáig eme érosz, mégis az a pár pillantás, az a néhány lopva megejtett mosoly szenvedélyesebbé tette bármily földi örömnél. Szavak nélkül, hangtalanul jött és hűlt ki ez a vonzalom.
A marionett arca már nem ragyogott, már nem volt oly tökéletes, hiába állt a szeretett színpadon. Az angyal felállt, leemelte a báb megviselt testét és apró csókot hintett a lány arcára. Ez a kínpad, ez a feltört fapadló, melyen szüntelen táncolt a hölgy, még talán ma is úgy maradt, megdermedt ott az idő. Az angyal is ott ül talán, ki tudja? Szívében ott lehet még holt szerelme nyoma és kezében ott tarthatja még az élettelen hölgyet, ki egy pillantásától elégett az érzelmeinek árjában, ott lehet még, ha nem érte el az enyészet.
Hol volt, hol nem volt… az idő is elcsitult, csupán a gyöngyé váló könnyek potyogását hallani. Hol volt, hol nem volt… lehet, hogy ez az angyal soha nem is volt.
