Tökéletes volt.
Tündér volt ő emberi alakban. Be kellett látnom, ez az egyetlen válasz…, a világ nem érdemelte meg a létezését. Nem érdemelte meg senki kezeinek gyengéd érintését, szavainak lágy hangzását, ajkainak csókját… Nem érdemelte meg… oh Istenem…
NEM ÉRDEMELTE MEG SENKI!
A szenvedést, amit te átéltél. Az átkokat, miket a rossznyelvűek neveddel mostak eggyé. Nem ezt érdemelted, az olcsó lila ruhát és a névtelen keresztet. Rózsákat és jázminokat vettem neked. Nem a köveket érdemelted a fejfád alá, így virágot ültettem helyükre. Nem ezt érdemelted, én gyönyörűséges pillangóm az égen.
Bárcsak soha nem festettem volna meg portrédat annyira szépre. Bárcsak soha nem hívtak volna engem abba a székbe. Bárcsak remegett volna a kezem miközben megrajzollak téged. Bár soha, de soha nem láttam volna ilyen szépséget…
Ha visszamehetnék az időben, eltörném az ujjaimat, amelyek lefestettek téged, kivájnám a szemeimet, amelyek meglátták ajkad finom vonását és kivágnám a nyelvem, amely beleegyezett mindebbe. És most titkon, szánalmas magányomban még is visszarévedek arra a tavasz reggelre, mikor először megpillantottam a hintaágyon ülő kecses kisasszony arcát.
Tökéletes volt. Elegáns és hibátlan. Úri hölgy… menyasszonyi fátyolban.
Bársony székbe süppedtem, ceruzát fogtam és lassan a papíron kirajzolódni kezdett a hölgy, aki alig egy karnyújtásnyira ült tőlem. Barackszínű ajkai mosolyogtak, kék szemei ékkőként ragyogtak, szőke fürtjei a telt kalászok aratás előtti képét idézték bennem… egyszóval kifejezhetetlen mindaz, mit próbáltam pár színnel és ecsettel megörökíteni.
– A lehető legszebb portrét várom el magától!
Tökéletes volt. Lehetetlen lett volna elrontani. Valóssággal életre kelt a festmény.
Sikerült mindaz, miben reménykedtem. Első munkám varázslatos, megbabonázó végeredménye ez az átkozott festmény lett! Bűvöletbe ejtette az emberek szívét, híressé tett, aranyesőt hozott kalap nélküli, szegény fejemre. Részegséget és vágyakat. Bűntudatot és reményt. Köteléket és kötelességet. Múzsát, kit soha sem feledhetek. Mindent megadott, miről álmodni sem mertem volna, mindent, amelyeket csupán a legrosszabb rémálmaimban láthattam.
Tudatlan fiatalságom elvakított engem. Hittem, hogy ez a portré életem mesterműve. Milyen bolond is voltam… el kellett volna égetnem… Meg kellett volna szabadulnom tőle ott helyben. Úgy tenni, mintha nem is lett volna, mintha meg se festettem volna, mintha soha nem is láttam volna őt. Meg akarok szabadulni az ő emlékétől, a festménytől, a festményektől, a vázlatoktól, a ceruzáktól és ecsetektől, a vásznaktól és keretektől, a festékektől, mindentől, miben az ő arcát láthatom, mindentől, amivel valaha is megörökítettem őt.
Undorodnék a lila színtől, de nem tudok. Nem tudom elfelejteni, ahogyan ott feküdt. Nem tudom, hiszen lefestettem őt, ott a rózsák és jázminok közt. Nem tudom, hiszen nem akarom. Undorodnék én a kéktől, aranytól és minden, de minden színtől, de nem tudok… nem tudok undorodni a nőtől, az ihlet adó hölgytől, ki a képeimen szerepel, ki miatt a szívem ütemre ver.
Hogyan is tudnék undorodni tőle, a művészetemet patakból folyammá duzzasztó tündérlénytől?
A kisasszony apja bőségesen megfizetett. Megfizetett abból a pénzből, amelyet a lánya eladásával szerzett. Akkor még nem tudtam, hogy az arany, melyet megcsókoltam, amiknek annyira örültem, hogy az eszemet is elvesztettem a látványától, azoktól a kezektől származnak. Oh, ha tudtam volna, hogy a pénzt, amit már aznap elköltöttem attól a férfitől származik, menten elutasítottam volna.
De a tudatlanság örömében mindenfélére elszórtam. Festékeket vettem, ecseteket, vásznakat, új ruhát, cipőt és festőpalettát. Csupa haszontalan dolog, amik most a nyakamon maradtak. Semmire sem jók már. Értelmetlen a létezésük. Meg kell szabadulnom tőlük vagy magamtól, mert felfordul a gyomrom, amint meglátom a sarokban heverő törött ceruzákat, a vékony szeneket és papírokat, kereteket és olajokat.
A művészek átkozott pénzkörébe kerültem. Sikeres lettem, elismert… mindezt azért, mert elfogadtam azt a zacskó aranytallért. A nevet, amelyet mindenki ismer a művészvilágban egy nő életével fizettem ki. A nevet, amire oly sokan áhítoznak, egy törékeny asszony testével vásároltam. Szégyellem magam. Ha nem festettem volna meg, most nem gyötörne a bűntudat.
Most nem hallanám a hangját, nem látnám a sápadt arcát, a vérétől vöröslő ajkát, az élettelen íriszeit magam előtt, mikor lehunyom a szemem.
Meg tudnál bocsájtani nekem?
Kérlek, mondd… mondd, hogy elnézed nekem fiatalságom bűnét. Mondd, hogy megbocsájtod minden ecsetvonásom, minden szavam, miket akkor mondtam; szépséged dicséretét, édesapád éltetését, leendő férjed felértékelését, jövendőbeli életed megpecsételését… Kérlek, bocsáss meg, amiért nem tudtam, nem tudok elszakadni tőled…
Kérhet még e megőszült, önző barát ilyet?
Portrédat követően ajánlatok százai estek ölembe, csak festettem és festettem, az emberek örök arcát, lélektelen szemeiket, drága rongyaikat, virágos kertjeiket, gyermekeiket és házi kedvenceiket. Az uralkodó aráját, lányát és annak házassági ceremóniáját. És megfestettelek téged, ismét. Hány alakalommal is? Nincs annyi ujj bűnös testemen, mellyel megszámolhatnám… Pipával a számban, emlékeimből raktam össze vonásaid újra és újra, minden alkalommal egyre torzítva rajtad. Portréd másai magas árra rúgtak és én mosolyogva továbbadtam rajtuk, míg nem, újra felkerestél engem.
Megkértél, hogy fesselek le… én pedig, a kapzsiság mintaképe, a művészek részeg szégyene, a pénz reményében elmentem férjed kastélyába, hogy megörökítsem évfordulótok emlékét. Egyedül voltál a képen. Mosolyogtál, de mégis… mondd…
Miért nem mondtad el nekem, mennyire fáj?
Miért tűrted némán könnyeid súlyát?
Jogtalan vonlak kérdőre, miközben pontosan tudom, miért nem szóltál. Pontosan tudom, hiszen az én képem volt az, amely miatt még egy hangot, ami miatt még egy árva hangot is sajnáltál tőlem. Mert azt hitted, én is olyan vagyok, mint az apád, aki eladott, mint a férjed, aki elvett és elhagyott! DE ÉN! Én csupán a művész vagyok, akit mardos a bűntudat, amiért abban a kúriában hagyott.
Minden évben elmentem hozzád, arcod grafit másai megtöltötték vázlatfüzetem lapjait. Öröm töltött el minden percet életemben, mikor veled, az egyetlen múzsámmal lehettem. Erőt adtál egy újabb festményre, egy újabb munkára és én cserébe mit adtam neked? Az arcodat híressé tevő portrékat?
Kétlem, hogy azok a jelentéktelen, trehány és szépségedhez fel sem érő képek elegek lettek volna valaha is arra, hogy kárpótoljalak téged. Apád bábjaként én is szerepet játszottam nyomorúságos életed elrendezésében, tudatlan sakkfigura voltam egy színtelen táblán, amelyről letörölték a jelzéseket.
Mondd, elengedhetem én minden bűntudatom?
Mondd, élhetek én teljes életet nélküled?
Mondd, festhetek-e újra képeket, amelyeken nem jelensz meg a kékben és aranyban, rózsákban és jázminokban?
Az őrület mámoros bora folyik most végig utolsó vásznamon, beleivódik minden gondolat. Emléked elhalványuló képe utoljára festi fel arcodat a képre. Ráncokkal barázdált, remegő kézzel húzom most ecsetemet aranyszőke tincseid között. Szemüveg nélkül, homályosan, hunyorogva pamacsolom fel a részleteket.
Kineveltettem a gyermeket, ahogy kérted. Patronáltam, pénzeltem, híressé tettem a fiút, aki még csak nem is sajátod volt, hanem férjednek részegen elfelejtett fattya, de furcsán mégis… mégis téged láttalak benne.
Nem is értem, téged láttalak benne, a kék szemeiben a te fényed ragyogott vissza rám. Talán képzelődtem, talán csak téged szerettelek volna látni benne, hogy elfogadjam a tényt, többé már nem láthatlak.
Kedves múzsám, mondd, miért szeretted annyira azt a gyermeket, ki napokig gubbasztott a tengerparton? Miért kellett megfestenem? Miért akartad látni őt a halálos ágyadon? Miért akartad megérinteni és hallani annak a gyermeknek a hangját, ki még csak beszélni sem tudott? Azt a szégyenfoltot, mit az ő létezése neveden hagyott, miért akartad sajátodként szeretni?
Férfit neveltek belőle a pénzeden.
Művészt, a hangszerek hangján éneklő karnagyot. Tehetséges ember lett belőle, nevét pedig, mint egykoron az enyémet, egészen a királyi udvarig zengték a polgárok.
Ott voltam minden koncertjén, és bár az évek alatt a hallásom is megromlott, hallottam, ahogyan a hegedű érte beszél és a kürt, a dob, a gordonka s a bőgő, a fuvola s a csengő, minden mit csak elképzelhet az ember az ő hangján szólalt meg, az ő áriáját énekelte el, egy néma fiú szerencsés sorsát.
Aztán láttam, amint elnyelték a habok egy forró nyári napon.
Megfestettem a buborékokat a tenger víztükrén, majd a naplementét. Élettelen testét a sós víz nehezen hozta a partra. Vissza-visszahúzták a hullámok. Fehér ingje átázott, szinte átlátszott sápadt, a tiédhez hasonló bőre.
Minden munkám értelmetlen, mit ezen a földön végeztem. Tehetségem eladott téged, kapcsolataim pénzelték a fiút s most mégis mind a ketten jelöletlen sírban hevertek szótlanul. Egyedül hagytatok engem, a művészt, az ördögöt, ki festékszagú mancsaival megragadott téged, az angyalt s őt, a hírnököt.
Az olcsó lila ruha még most is felötlik bennem. Talán mégis csak ezt érdemelted. Talán mégis csak egy ilyen göncben kellett, hogy eltemessen az a féreg. Talán így kellett lennie. Talán a fiúnak is meg kellett halnia, hogy férjednek egyetlen magja, mit életében elvetett, ne bonthasson szirmokat.
Talán ezt érdemlem én is, a festő, ki hallgatag rózsákat és jázminokat rakott halotti ágyadra. Én, ki eladtalak, én ki a pénzt többre tartottam, én ki a festeni jobban szerettem, én ki gyáva voltam és gyermeteg, hogy bevalljam:
Szeretlek…
Szerettelek…
Szerettelek úgy, mint előtte még senki mást. Egyetlen múzsám, madonnám… nékem szentebb volt a te képed, mint Máriáé a szobám falán. A Szent Szűz arcában is a te orcádat láttam minden álmatlan éjszakán.
És bevallom, hogy elért az őrület. Magával ragadott, de még így is megfestem utolsó portrédat, melyen mosolyogsz, szemeid tündökölnek, akár a csillagok és ahol még nem torzítja el ajkaidat véred feketéje. Olyan képet festek neked, amelyre irigyek lesznek ott fenn az égben! És akkor én is megszabadulok minden láncomtól, amelyek ehhez a földi helyhez tartanak.
Hálátlan ház szülöttje volt az én múzsám. Képeim megörökítették tündöklését és hanyatlását, mosolyát és a könnyektől eltorzult arcát. Titokban lestem ablakát, láttam rózsáinak hervadását, kertjének kiszáradását. Láttam a férje minden részeg pillanatát és hallottam az ordítozását. Feladtam volna mindent, hogy megszabadítsam, hogy kinyithassam a kalitka ajtaját, melyet apja aranylakatja őrzött.
De elbuktam a hős szerepében. A madár, amelyet úgy szerettem volna repülni látni, csonttá fogyott a szűk ketrecében. Élettelen testét egy gödörbe dobták, melynek tövébe csak követ hajítottak. Fejfája alá én jázmint ültettem, hasztalan. Férje megbolondult, ahogyan jómagam, szobájában sír és üvöltözik naphosszat. Fogadott fia a tengerbe ugrott, édesanyja után ment, hogy hallhassa újra a sziréni dallamot.
És én?
Én is meghalok. A gerendán átdobtam már a hurkot. A szék imbolyog.
Minden művész fennkölt sorsát beteljesítve felállok a székre s kilököm magam alól.
