Emlékszem, ezelőtt tizenöt évvel, még ifjú csemeteként álldogáltam itt. A szomszédban folyt a kis patak. A fák szinte az égig értek. Az állatok pedig boldogan ugráltak fel-alá a park egész területén. Boldogok voltunk. Amikor reggel kinyitottam a szememet egy vidám mókuscsalád rohant át zsenge ágaim között. A madarak szinte dalolva repkedtek ide-oda. Akkor még minden más volt. Minden. Az emberek csak a friss levegő miatt jártak meglátogatni minket. Leültek a padokra, és hosszasan beszélgettek, míg a fiatal gyerekek az idősebb társaim törzsei körül szaladgáltak, minden gondjukat elfeledve.
Egyszer csak egy férfi jelent meg, emlékszem, pont előttem állt. Hosszú percekig szemlélte a körülöttem lévő, csodálatos vidéket. Hamarosan egyre több hozzá hasonlóan öltözött férfi jött, hangosan morgó gépekkel. Az idő elteltével egyre több társam feküdt el fáradtam a földön. Mikor a szemükbe néztem láttam a kétségbeesést, amit az idegen emberek jelenléte okozott. Érezték, ahogy a gyönyörű, paradicsomi környezetünket veszély fenyegeti. Szinte láttam a szemükben a fájdalmat, amit a hirtelen jövő hangos zaj okozott. Láttam, de mit tehettem volna. Csendben maradtam és vártam, hátha abbahagyják, és elmennek, békét hagyva nekünk. De nem így történt.
Tíz évvel ezelőtt épült meg az első égig érő épület, szinte közvetlen mellettem. Ahogy rápillantottam nem láttam a tetejét. Az emberek is visszatértek, de ezúttal a park másik felében álltak meg. Pont szemben velem, ahol a patak beérkezett a mi kis parkunkba. Láttam, ahogy megpróbálják elállítani a vizet, mely számunkra az életet adta. A vizet, mely nem csak nekünk volt létfontosságú, hanem azoknak az embereknek is, akik éppen abban a pillanatban örökre elzárták előlünk. Hangosan kiabáltam, de nem hallották meg a szavaim. Elégedett arccal visszaültek a hangosan zúgó gépeikbe és elmentek. De sajnos nem örökre. Alig egy héten belül visszatértek.
Pontosan ma nyolc éve, hogy egyedül maradtam, egy régi paddal az oldalamon. Körülöttem hatalmas épületek, embertömeg, akikhez hiába beszélek, nem értik meg amit mondok.
Egyik nap egy fiatal lány ült le mellettem a padra. Beszéltem hozzá, és láttam, ahogy rám mosolyog. De nem tett semmit. Amint odaért hozzá a kisfiú, akit várt, elsétáltak. Nem maradt senki. A mókuscsalád, mely egykor boldogan ugrált az ágaim között már hosszú évekkel ezelőtt elköltözött. Láttam, ahogy riadtan rohannak el egy hatalmas gép elől, melyből emberek szálltak ki. Vártam, hátha visszatérnek az odúba, amit korábban az otthonuknak tekintettek. Az odúba, mely miatt úgy éreztem, hogy még van valaki, akinek fontos vagyok. De azóta már úgy gondolom, hogy teljesen egyedül maradtam. Már nem voltam fontos senkinek sem. Nem tudtam békés otthont biztosítani azoknak, akik annyi éveken át megbíztak bennem, akiknek segítettem, megannyi kis állatot felnevelni. Magamra hagytak. Hiába adtam nekik az élethez szükséges táplálékot, már nem kellettem nekik. Persze, meg is értem őket.
A minap újra láttam azt a férfit. Bár haja már őszesre fordult, felismertem, ahogy a területet kémleli. Mellette állt egy kisgyerek, őt is felismertem. A kislány volt az, aki pár napja rám nevetett. Nem értettem, mit mondott a férfi, de a mozdulatokat felismertem. Így küldte megannyi barátomat is pihenni. A copfos lány ekkor az apja felé fordult, és kérdően tekintett rá. A férfi mit sem törődött vele. Ahogy én sem. Belenyugodtam. A hosszú évek magánya megtanított arra, hogy bele kell törődni a sorsunkba. Hiszen én csak egy fa vagyok, mi tudok én tenni az emberek ellen.
Most újra itt áll előttem a férfi. És pár másik is, kezükben ismerős eszközökkel. Éles fájdalmat érzek a törzsemben. Majd egyszer csak minden könnyebb lesz. Érzem, ahogy tehetetlenül oldalra dőlök. A kislány arcán egy könnycseppet pillantok meg. Az ősz férfi elégedetten sétál az autója felé, kezével intve a kislánynak. A kislány ránéz.
– Apa, ugye nem fáj neki?
A férfi felkacag, majd válaszol:
– Ez csak egy fa, kislányom. Ők nem éreznek semmit.
