– Fel a kezekkel!
– Ó… Egy utcai rajtaütés.
A polgár keze a magasba emelkedett.
– Ide a tárcáddal! – követelőzött a rabló.
– Odaadnám – siránkozott a polgár –, de benne van minden értékem, pont elegendő egy ideggyógyászati kezelésre. Ha elveszed a tárcám, eggyel több okom lesz terápiára menni, de semmi pénzem azt kifizetni.
– Ide vele! – mordult fel a rabló még ádázabban. – Ne nyavalyogj, mindenkinek kell pszichológus, még nekem is!
– Azt látom – bólintott a polgár. – Mégis hogy ne lenne rá szükséged, ha mások orra előtt hadonászol a pisztolyoddal?
– A pénzedet!
– Várj egy percet! Támadt egy ötletem. Ha ugyebár mindkettőnknek pszichológus kell, de csak egyikőnknek van rá pénze, miért ne lehetnék én a te doktorod? Ha megengeded, hogy megtartsam a tárcád, akkor egy óráig beszélhetsz, amennyit csak akarsz, és én meghallgatlak. Így te is kezeléshez jutsz, és nekem is megmarad a pénzem a terápiára, az ég tudja, szükségem lesz rá ezután.
A rabló fegyvere megrezzent a kezében.
– Igazán… meghallgatnál?
– Persze! Gyere, üljünk csak ide, erre a lépcsőaljra. Nézd, leporolom neked. Nem is r-re végződik a hónap neve, nem félj, nem fázol majd fel.
– De a tárca…
– Rakd csak el azt a pisztolyt, ne butáskodj. Neked nem pénzre van szükséged, hanem egy jó lélekre, aki meghallgat.
A rabló lassan leeresztette a fegyverét. Még mindig habozva leült a polgár kiterített kabátjára, de az addig nyugtatgatta, amíg a másik bele nem fogott a mesélésbe. Eleinte akadozva beszélt, el-elhallgatva, de ahogy megbizonyosodott, hogy a polgár tényleg figyel, és nem ítéli el, áttört a gát, és kizúdult rajta sok minden, amiről eddig senki más társaságában nem ejtett szót.
A rabló hol kiabált, hol sírdogált, hol panaszkodott. A polgár bólogatott, megveregette a térdét, szörnyülködő hangokat adott ki. Az útonálló az öklét rázta az ég felé. Hallgatósága a fejét ingatta.
Pontosan egy óra leteltével megszólalt a polgár órája. Az elhallgattatta, majd feltápászkodtak a földről. A rabló leporolta a másik kabátját, és visszanyújtotta neki. Mosolyogva megrázták egymás kezét, majd elegánsan meghajoltak, ahogy azt az igazi úriemberek szokták.
Útjaik itt aztán elváltak – mindketten az ellenkező irányba indultak, mint amerről jöttek.
