Felszállok a vonatra, leteszem a sok csomagom közül az egyiket a földre és ügyetlen mozdulattal kihajolok az ajtón, hogy egy csókot nyomjak az ajkaidra. Gyorsan visszahúzom a fejem, attól tartva, hogy a sípoló hang után mindjárt elindul alattam a vonat. Kibámulok a nyíláson, szemeidet keresem. Próbálom kitalálni, vajon mennyire haragszol rám, amiért lekéstem az előző járatot. Mosolyogsz rám. Úgy, mint akkor. Jókedvű vagy és lelkes, nevetve emlegeted pár perccel ezelőtti bénázásomat. S közben úgy nézel rám, mint akkor. Örökre szeretném kincsesdobozban őrizni a pillantásod. A szürke hétköznapok és a hibáim ellenére te még mindig tudsz úgy tekinteni rám, mint akkor. Kék íriszeidben ott a tábortűz, és hogyha akarnád, sem tudnád elrejteni a zöldet sem: szemeidben ott a birtok. A mi birtokunk. Ami nem kézzelfogható, de kétségkívül létezik. Benned. És bennem. Ibolya is van a szemeidben: mint egy koncerten az apró ledes telefonlámpák, úgy csillámlik bennük valami.
Mondd, miért nézel rám úgy, mint akkor? Miért nézel rám úgy, mint egy szerelmes férfi?
Hiszen meg sem érdemlem a szivárványt.