Családom és a karácsony

Szerény gyertyafény borítja be apró nappalinkat. A háttérben tűz ropogása hallatszik. A konyhából ínycsiklandó illatok áramlanak ki a ház minden pontjára. Az ablakban ülve néztem, ahogy a hó óriási pelyhekben hullott. Az utcán gyerekek szánkóztak a szüleikkel, testvéreikkel. Pirosló arcukon hatalmas mosoly ült, időnként pedig fel-felkacagtak.
– Kicsim, van kedved segíteni feldíszíteni a karácsonyfát?
Hogy volt-e kedvem? Persze, hogy volt! Azonnal felpattantam az ablak mellől és édesanyukám segítségére siettem. Szépen lassan előkerültek a különféle égősorok, pelyhes angyalkák és csillogó gömbök.
– Vigyázz rájuk, nehogy eltörjenek!
Apró kezeimmel óvatosan felemeltem az kicsi díszeket és lassú léptekkel szállítottam el őket a karácsonyfáig. Megérkezve végcélomhoz, lábujjhegyre álltam, és finoman ráhelyeztem a fa egyik ágára az üvegből készült hópelyhet, amit éppen cipeltem. Kiskorom óta ismertem ezt a díszt. Sosem mulasztottam el megcsodálni, mielőtt a fára helyeztem. Mindig csodálattal töltött el, mennyire tiszta, fényes és gyönyörű az az apró kis pihe. Ugyanakkor milyen könnyű lenne tőle elvenni a szépségét, a tökéletességét. Egyetlen ballépés és a hópihe soha többé nem lesz olyan, mint volt. Másodpercek alatt elpusztíthattam volna mások munkáját, amit szorgos kezeikkel évekkel ezelőtt előállítottak. A pelyhecske biztonságban megérkezett a karácsonyfára. Ahogy felnéztem rá, saját arcomat láttam benne visszatükröződni. Majd hirtelen megjelent benne egy másik arc is, anyukámé. Rám nézve ennyit mondott:
– Idén végre minden tökéletes lesz, ne aggódj.
Én válasz helyett csak visszamosolyogtam rá. Én nem vágytam a tökéletességre. Arra vágytam, amit akkor és ott éreztem. Melegségre és szeretetre, valamint végtelen nyugalomra. Azt szerettem volna, hogy anyukám csendesen szunyókáljon kedvenc foteljében, miközben a ráncok kisimulnak kedves arcán. Én vinnék neki egy takarót, ráteríteném fáradt testére, majd leülnék mellé a padlóra és órákon át csak játszanék egyetlen, és egyben kedvenc játékommal, Szófia babával. Ugyanakkor tudtam, hogy ez most sem lesz így. Apukám nemsokára hazaér, ezzel véget vetve annak a röpke idilli pillanatnak, amit anyukámmal most megélünk. Mindketten biztosak voltunk benne, hogy ez az éjszaka is így fog végződni. Mi mégsem szerettünk volna ezen gondolkodni. Boldogan díszítettük az illatos fát azzal a néhány kis dekorációval, amiket minden évben elhelyezünk az aktuális fánkon. Közben rengeteget nevettünk, élveztük a díszítés minden pillanatát. Hamar eljutottunk addig, hogy már csak a csúcsdíszt kellett felhelyeznünk a karácsonyfa legtetejére. Én a kezembe vettem a sárga színű csillagot, anyukám pedig a fájós derekával, nagy nyögések közepette felemelt engem a magasba. Amikor elértük a megfelelő magasságot, én finoman elhelyeztem a díszt, majd visszaereszkedtem a földre.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte az én gyönyörű édesanyukám.
– De, anya, csodálatos! – feleltem neki.
Mindketten csillogó szemmel bámultuk közös művünket. Elégedettek voltunk, boldogok és rendkívül fáradtak. Apukám még mindig nem ért haza, így ketten megterítettük az asztalt és feltálaltuk az ünnepi vacsorát, és a legnagyobb meghittségben elfogyasztottuk azt. Ekkor azt gondoltam, mégiscsak a tökéletességre vágyhattam, mert én nem tudtam volna ennél szebbnek képzelni azt az éjszakát. Már-már azt hittem, tényleg ez lesz álmaink karácsonya, ami mindkettőnk legnagyobb vágya volt. Vacsora után visszavonultunk a nappaliba, ahol addigra már ajándékok sorakoztak a gyönyörű karácsonyfánk alatt. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, mikor és hogyan kerülhettek oda. Boldogan vetődtem be a fa alá, ahonnan kihalásztam az első csomagot, amit hirtelen elértem. Egy vadiúj baba volt benne. Csillogó szemekkel anyukám felé fordultam:
– Ez a legaranyosabb baba, amit valaha láttam! Szerinted honnan tudta a Jézuska, hogy ezt szerettem volna?
– Képzeld, kicsim, én találkoztam a Jézuskával. Elmeséltem neki, hogy Szófia baba már milyen rossz állapotban van. Ő pedig megígérte nekem, hogy megszerzi neked a világ legaranyosabb játékbabáját.
Elképedve hallgattam anyukám történetét. Minden szavát elhittem. Sosem voltam még olyan boldog, mint akkor, abban a percben. Még azt sem bántam, hogy kicsivel később el kellett mennem aludni. Megkérdeztem anyát, hogy ő lefekszik-e már aludni. Azt válaszolta, ő még megvárja, hogy apa hazaérjen. Homlokráncolva néztem kissé nyugtalan arcát, de nem ellenkeztem. Megvártam, hogy lassan beleereszkedjen kedvenc foteljába, betakartam és elmentem a hálószobámba lefeküdni aludni. Még hosszú ideig nem jött álom a szememre, mert nagyon izgatott voltam az aznap történtek miatt. Pár óra múlva hangos zajt halottam az előszoba és a nappali irányából. Kíváncsi voltam, vajon mi történhet, így résnyire nyitottam a szobám ajtaját és fél szemmel, fél füllel megpróbáltam a szüleim beszélgetésébe bekapcsolódni.
– Nem tudtatok volna megvárni?! Akkor adjál valami kaját, arra talán még képes vagy.
– Szívem, tudom, hogy részeg vagy, de tudnál egy kicsivel csendesebben beszélni? Marika már alszik.
– Nem érdekel a mocskos kis kölyök. Én ilyen vagyok, így tudok beszélni. Te csak azzal foglalkozz, hogy 2 percen belül legyen valami ebben a tányérban, különben mindketten megbánjátok, hogy egyáltalán megszülettetek.
Anyukám semmi többet nem mondott. A lehető leggyorsabban ételt varázsolt apám tányérjába, majd bevonult a közös hálószobájukba. Az étkezőből hangos káromkodás hangja szűrődött ki még órákon keresztül, de az sem tudta elnyomni anyukám csendes sírásának hangját. Én át akartam rohanni hozzá, hogy megvigasztaljam, de nem mertem. Tudtam, hogy ha apám meglát, megint el fog verni, nekem pedig újra hetekig úgy kell iskolába járnom, hogy egy sállal eltakarom a lila minden színében pompázó arcomat. Az osztálytársaim, akiknek fogalmuk sem volt, mi zajlik a mi otthonunkban, sokat bántottak emiatt az érdekes öltözködési stílus miatt. Én pedig mindig hallgattam anyukámra és sosem szóltam egyetlen szót sem arról, hogy miért viselem megint azt a sálat. Most, negyven évvel később, amikor a szekrényem tetejére tekintve észrevettem Juli babát, akit aznap este kaptam, arra gondoltam, hogy nem létezik tökéletesség egy tökéletlen világban. Vannak apró, gyönyörű pillanatok, amiket érdemes megélni, de ezek a boldog percek mindig véget érnek és idővel felváltják őket a kevésbé kellemes pillanatok. Anyukám, aki azóta már valóban találkozott a Jézuskával, ezt mindennél jobban tudta.
Gyenes Gréti