A folyosó csendje

Két perc igenis sokat számít. Egy reggel ennyivel korábban indultam el otthonról az általános iskolába. Úgy téve, mint aki siet, a járdán tett kerülő helyett srégen vágtam át a réten, mit sem törődve azzal, hogy a harmatos fűszálak végignyalnak márkátlan sportcipőm orrán és oldalán. Akkor még nem gondoltam, hogy fiatal felnőttként is emlékezni fogok arra az egyszerű, őszi napra, amikor levetettem egyet a külvilág által nyakamba aggatott béklyók közül, visszhangtalanul, de végérvényesen.
Egészen addig nem is érzékeltem semmi rendhagyót, amíg fel nem kanyarodtam a narancssárgára csempézett lépcsőre. Az első forduló után már kezdett körüllengeni a szokatlan csend. Lépteim visszaverődtek a néma falakról. Mikor felértem az emeletre, már láttam, hogy a folyosó teljesen élettelen. A terem előtt nem beszélgetett senki, egy lélek sem kotorászott a szekrény aljába hányt tankönyve után. Általában Pásztor Pali érkezett meg először az osztályhoz, akit egy szomszédos településről hordtak be a szülei, akik csak úgy értek be dolgozni, ha őt korán kirakták. Aznap beteg lehetett.
Alaposabban körbenéztem, de mindenhonnan csak a fehérre mázolt beépített szekrények és az iskola névadó írójának kackiás bajszát hangsúlyozó portrék meredtek vissza. Az egyetlen élőlény rajtam kívül az ablak alá állított, kókadozó pálmának bizonyult. A felismeréstől szívdobbanásnyi időre megtorpantam, majd hangtalanul hátracsúsztattam egyik lábamat. Nem volt ott senki, aki megállíthatott volna.
A lakás akkoriban szintén üresen fogadott volna. Mire beértem a suliba, addigra édesanyám már bőven elindult a munkahelyére, sőt, általában haza is én érkeztem a leghamarabb. Ha akkor ott sarkon fordultam és hazamentem volna, senki sem tudja meg. Amíg az osztályfőnök észre nem veszi a hiányzásom, biztosan nem.
Elég döcögősen, mégis hirtelen esett le, hogy lehetne egy szabad délelőttöm, visszafekhetnék, ebédelhetnék valami finomabbat a félig nyers krumplival és trutyis állagúra főzött spenótmártással tálalt ismeretlen eredetű darált húsnál. Nem kellett volna végigküzdenem magam a természetismeret óra rémkínos csapatfeladatain, elviselni a szünetekben, ahogy fóliagalacsinokkal fejbe találnak, vagy az életemet félteni a tornaterem vén, rogyadozó, mocskos zsámolyain. A tanulást nem szerettem volna megúszni, elég gond volt nekem elsőben egy hosszabb mosdószünetem miatt lemaradni a kis írott s betűről. Azóta is össze lehet téveszteni egy valamelyest balra döntött hármassal azokban a ritka esetekben, mikor tollat kell vennem a kezembe.
Hosszúakat pislogva álltam ott a továbbra is kihalt folyosó közepén. Dönthettem. Következmények persze lettek volna, de az élet teljes mértékben a kezembe adta a sorsomat ebben a visszatekintve már egészen apróságban. Igazán különös volt a felnőttek által irányított világomban felfedezni ezt a tényt. Akkoriban még a ruháimat is édesanyám készítette ki. Minden porcikámat elöntötte ez a szokatlan hatalomérzet. Az iskolában kell lennemet hirtelen felváltotta, hogy lehetek akár az iskolában, de akár otthon is.
Igen. Döntésjogom teljes tudatában akasztottam a szekrénybe vékony farmerkabátom, lendítettem be alá a tornazsákot, s a szokottnál valamivel könnyedebb mozdulattal nyitottam ki a huszonegyes terem ajtaját, kapcsoltam fel a villanyokat, és ültem be a fal melletti oszlop második padjába. Két perc múlva kezdtek megérkezni a többiek is.

Szólj hozzá!