Megfogadtam, hogy egy nap odaadom ezt neked. Egy lapot, vagy akár több százat, rajta olyan kérdésekkel, amikre csak te tudsz válaszolni. De az az igazság, hogy elfáradtam. Elfáradtam abban, hogy küzdjek a figyelmedért, hogy bebizonyítsam már nem vagyok az a kislány, akit te egykor megismertél. Felnőttem, de te túl vak vagy ahhoz, hogy ezt észre vedd. Azt sem láttad, ami ott volt az orrod előtt. Nem esett le, hogy minden egyes szó, minden burkolt vallomás neked és csak neked szólt.
Igen a Vallomás is. Az első megjelent novellám, neked szólt, rólad szólt. Nem gondoltam volna, hogy érdekelni fog. Mikor megosztottam a közösségi médiában, hogy nyomtatásban megjelent az első novellám, mindenkire gondoltam, hogy reagálni fog, de rád nem. De megtetted, küldtél egy szívecskét a bejegyzésre, bennem pedig, kinyílt a remény csírája. Szóval, miért tetted? Örültél a sikeremnek? Akkor egyszer? Később pedig már nem érdekelt?
Rémlik, amit 2 éve írtál? Bekövettelek, mert ismerlek? Azok után, hogy szerelmet vallottam, teljesen szétcsúsztam, neked volt képed bekövetni engem és úgy tenni, mintha mi sem történt volna? Oké, részedről talán nem is, csak egy apró hiba voltam a gépezetben, amit azzal orvosoltál, hogy behegesztetted az általad okozott lyukat. De a felszín alatt a seb ott maradt, hiába a megértelek szócska. Akkor segített. Összetörtél, de egyetlen szavaddal össze is raktál.
Áltattam magam, hogy az igazság kimondása után, minden sokkal könnyebb lesz. Komolyan elhittem, hogy most már minden jobb lesz, de az élet újra és újra bebizonyította, tévedtem. Ahelyett, hogy könnyebb lett volna, csak minden kuszább lett.
Persze azt már tudtam, hogy semmi esélyem, ezt elég világosan az értésemre adtad. De sajnálom. Elért a delulu efektus. Önámítottam magam, hogy naaa…valami esély csak van, ha egyszer fogta magát és leült közétek a búcsúban. Tudtam, hogy nem miattam, naná, hogy nem miattam, de ajj az a buta szív, mindent megnehezít.
Torkig vagyok már veled. Ha ott vagy levegőt se kapok, a szívem összeszorul és az idegességtől legszívesebben üvöltenék. De gondolom, te élvezed…
Ez már régen nem szerelem. Talán soha nem is volt az, de kötődök hozzád basszus. Nem tudom miért, de minél jobban próbállak elfelejteni, a szívem annál jobban ragaszkodik. Őrültségnek fog hangzani, de hiszem, hogy nekünk még lesz dolgunk egymással. Majd később, amikor már mindketten felnőttünk a feladathoz. Ami lehet, sose jön el, mert mindketten Vízöntők vagyunk és Isten ments, hogy a szabadságunkat feladjuk. A fene nagy függetlenségünk és a makacsságunk lesz a vesztünk, mert nehogy legyen valaki, akire támaszkodhatnánk. Mi nem lehetünk sebezhetők, mert akkor okot adunk arra, hogy bántsanak.
Őszintén már azt se tudom, mi tetszett meg benned ennyire. Már nem tartalak helyesnek, csak pislogok, hogy basszus…de minden ilyen érzésem semmivé lesz, amikor meglátlak a tömegben. Mintha ragyognál, vagy nem is tudom. A jelenléteddel betöltesz mindent, uralod a környezeted és abban a pillanatban bármit megtennék, hogy a világodhoz tartozhassak. De nyilvánvaló, hogy te nem kérsz belőlem, így nem is koptatom tovább a tollam.
Már így is halhatatlanná tettelek. Becsüld meg!
A végére azért néhány kérdés:
1. Miért követtél be valójában?
2. Miért nem írtál vissza?
3. Miért ültél oda hozzánk?
4. Miért mentetted el a számomat?
5. Amikor először írtam, miért írtál vissza és ültetted el bennem a reményt?
6. Miért hagytad, hogy az a nő kihasználjon téged?
7. Miért emeltél magad köré falakat?
8. Miért kellett megismernelek?
8 kérdés… 8 év… 8 hosszú évnyi reménytelen reménykedés. Talán a boldog tudatlanság jobb volt, talán hagynom kellett volna, hogy tiéd legyen az utolsó szó. A tökéletes búcsú. Mit is mondtál?
– Minden jót! Sziasztok!
Hagynom kellett volna, hogy itt végre pont kerüljön a történetünk végére, de én kétségbeesetten pakolásztam a vesszőket. Hiba volt. Sajnálom!
Hosszasan bámultam a leírt sorokat, majd sóhajtva hengerré görgettem és beletettem egy palackba, amit aztán jól lezártam. Oda adhattam volna neki is, bedobhattam volna a postaládájába, de tudtam annak semmi értelme. Annyiszor elé vetetettem már a lelkemet, annyiszor hülyét csináltam magamból előtte és nem változott semmi. Így mint valami béna romantikus filmben, biciklire pattantam és lementem a partra. Mezítláb gázoltam bele a forró homokba és álltam meg a part szélén, ahol a tenger vize lágyan nyaldosta a lábaimat. A távolban szörfösök lovagolták meg a hullámokat, Outer Banks ma sem pihent. Ahogy ott álltam, a napfénytől hunyorogva észrevettem őt is. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy a palackot fogom, és inkább szétverem a fején, hátha, akkor észbe kap, de nem tettem. Távolabb sétáltam tőle és a haverjaitól, addig, míg apró pontokká nem zsugorodtak majd meglendítettem a kezem és a habok közé dobtam a palackot, benne minden fájdalmammal.
– Ég veled Zac! – suttogtam és a homokra leülve a térdemre fektettem a fejem.
Csak akkor szakítottam el a tekintetem a tengerről, amikor üzenetem érkezett. Lepillantottam a telefonomra és hunyorogva nyitottam meg az sms-t.
Úgy sosem kapsz választ a kérdéseidre, ha fel sem teszed őket Brooke!
Zakatoló szívvel olvastam el újra meg újra az üzenetet, aztán felemeltem a fejem és körbe hordoztam a tekintetem. Zac ott állt a parton, tőlem pár méterre, egyik kezében a telefonjával, másikban pedig a palackkal, de a papír már nem volt benne. A természet megtette azt, amit én nem mertem. Eljuttatta hozzá az utolsó kétségbeesett próbálkozásomat. Zac elindult felém, én pedig talpra álltam és ellenálltam a késztetésnek, hogy messzire szaladjak. Amikor közelebb ért hozzám élesen szívtam be a levegőt a látványától. A vízcseppek, mint ezernyi apró gyémánt úgy csillogtak a mellkasán, az úszónadrág tökéletesen rásimult kidolgozott combjára és fenekére, bár hátulról nem láttam, hogy ebben biztos legyek. Barna máskor tökéletesen belőtt haja, most vizesen hullott a szemébe, kék szemei kifejezéstelenül meredtek rám.
– Sétálunk? – szólalt meg végül.
– Aha – suttogtam és a szandálomat felkapva követtem őt.