Beágyazódás
A busz egyenesen döcög a buckáktól és mélyedésektől egyenetlen úton. Szinte már olyan érzés, mintha nem lenne tiszta a cél, mintha nem állna már meg soha többé. Nyári hőség uralkodik el az egész térben, a napfény megvilágítja a levegőben táncoló apró porszemeket. Felvillan néhány leégett váll az ülések mögül, a hunyorgó és napszemüveges tekintetek az elsuhanó fákat és réteket bámulják. A bajszos, izzadó sofőr rádiójából az 50-es évek rock ’n’ rollja harsog.
Akár lehetne minden tökéletes is: a bőröndökkel telepakolt csomagtartó és a túlzsúfolt, félig megevett szendvicsekkel elárasztott utastér. Lehetne boldog emlék a strandpapucsok csattogása és a már felfújt úszógumik plasztikszaga. Lehetne az övé is a néhány éves kisfiú, aki a fáradtságtól egyre inkább megtelíti a buszt a hangjával. Lehetne övé a gyűrű, amit a kisfiú anyja tanácstalanul forgat az ujján, azon tűnődve, hova tegye, amíg a Balatonban fürdenek.
Egyedül Picur maradt vele, a négyéves basset hound, aki annyira már nem is picurka. Ahogyan az idő sem olyan fiatal már – pont négy éve, hogy szétváltak az útjaik. Megmaradt a tanításnál, miután négy éve lediplomázott. Ő is akkor diplomázott, építész lett belőle – de azóta nem tudja, mi lehet vele. Nem sokkal a diplomaosztó, Picur befogadása és az eljegyzés után bútoraik más otthonokat díszítettek. A férfi megtarthatta az eljegyzési ajándékokat, sőt, még a lakást is – ő maga csak Picurt szerette volna magához venni. Nagy vita volt belőle. Ordibáltak egymással, de végül erre az egyezségre jutottak.
Megint elmerül az emlékeiben, amikor a következő megállónál lefékez a busz. Megsimogatja Picurt, aki szuszogva alszik, elterülve magányos gazdája lábain.
A jármű néhány lépés erejéig még áll, mielőtt továbbindulna.
– Mekkorát nőtt!
Fájóan ismerős hang. Picur fülei megmozdulnak, fejét a hang felé fordítja. Szemében rég nem látott csillogás jelenik meg.
A nő tudja, hogy ő áll ott, de nem számított rá. Mindig is hihetetlenek voltak számára az ekkora véletlenek. Nincs bennük semmi realitás. Olyan ez, mintha a visszaemlékezéssel megidézte volna. De vajon, ha az emlékezés ilyen könnyen valóra válik, most miért két, egymáshoz nem tartozó emberként utaznak?
Felnéz, ámbár csak félénken – nem biztos benne, hogy tényleg a valóság áll-e az orra előtt, arra várakozva, hogy felkínálja neki a szabad ülést maga mellett.
– Sok minden történt azóta – jegyzi meg a nő, sápadtan az illetődöttségtől.
A férfi egy pálmafás rövidnadrágot visel. Még a szülinapjára vette neki. Azt tervezték, hogy a nászútjukat a tengerparton töltik.
Ahogy leguggol a farkát csóváló Picurhoz, mellkasán keresztbevetett utazótáskája a földet veri. Picur nem mozog sokat, nyugodtan tűri, ahogy egykori gazdája végigsimogatja.
Barna haja még mindig ugyanaz, csak rövidebb és szokás szerint kiszívta a nap. Mindig barna bőre mégis fehérebbnek tűnik. Talán fogyott is. Arcán borosta nőtt, de nem takarja el a fáradtságot – és talán szomorúságot –, ami barnászöld szemeiből tükröződik vissza, egyenesen a nő kék szemeibe.
– Leülhetek? – kérdi a férfi.
A nő nem akar bólintani, de mégis megteszi. A megpakolt utazótáska hamarosan az ülések feletti tárolóra kerül, aztán már csak azt veszi észre, hogy az eddig üresen tátongó ülés foglalttá válik mellette.
– Fürdötök egy kicsit?
– Na, és te?
A férfi elmosolyodik; a nő régi szokása ez: kérdésre kérdéssel felelni.
Nagy mosollyal és egy még nagyobb sóhajjal árulja el:
– Én is mártózom egyet.
– Hogyhogy csak egyedül?
A nő ráharap a nyelvére. Először nem szándékozta pedzegetni a témát, most mégis afelé tart. Nem akarta, hogy hangjából gúny és keserűség csöpögjön, de az mégis ömlik a kérdéséből.
– Mert már csak így vagyok.
A férfi csendesen megvonja a vállát, mire a nőből egy udvariaskodó sajnálom szökik ki.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz… – A férfi jóízűen nevet fel, arcán mégis a furcsállás jelei mutatkoznak. Mintha meglepné, hogy nevetni hallja saját magát. – Vártál a pillanatra, amikor majd én is olyan rosszul érzem magam, ahogy te akkor. Semmit nem változtál.
– A tettek lehet, hogy változnak, de az emberek nem – válaszolja kényes éllel a nő. Kibontja a tarkóján összecsapott kontyot, majd újra felfogja szőkésbarna haját.
– Még mindig haragszol rám – konstatálja a férfi félig mosolyogva, félig beletörődve. – Pedig már négy éve… Mindig nagyon érzelmes voltál.
– Csak egyszerűen csalódtam. Már nem bízom – néz rá a férfire. Mindketten tudják, hogy nem csak csalódás és bizalmatlanság ez. A mindennapos sírás, önmarcangolás és választalanság nem csalódás. Ez düh és tehetetlenség. – De már vége. Régen elfelejtettem.
– Sosem felejtesz könnyen.
– De továbblépek. Ez már csak így megy.
Jó ideig bámulják térdeiket, mire a férfi viccelődni kezd; általában mindig ő törte meg elsőként a jeget:
– Na, és hányat őrjítettél meg azóta?
– Te?
– Utána már nem volt más.
– Én kettőt, de igazából nem őrjítettem meg őket – húzódik enyhe mosolyra a nő szája. Arca kezd ellágyulni, pont ahogy a régi aprócseprő viták után. – És ők sem engem.
– Akkor nem ők voltak a megfelelők – jelenti ki a férfi játékosan. – Vagy egyszerűen csak vakok voltak.
A nő a kezeit bámulja, nekifogva a körmei melletti bőr felpiszkálásának; újabban gyakran csinálja ezt. Keserédesen vág közbe, mielőtt a férfi meggyőzőbeszédbe bocsátkozhatna:
– Te is az voltál…
– Nem igaz. Én pontosan tudtam, mit veszítek.
– Kaptál helyettem egy családot. Nem veszítettél semmit.
A férfi mintha nem is mondaná, csak halkan lehelné: Nem született meg.
– A szüleim mindig azt mondták, ez biztosan Isten büntetése volt.
– Mondták? – kérdezi a nő, értetlenül nyammogva a múlt időn.
– Apám megbetegedett, anyám meg abba betegedett bele. Annyira szerette őt, hogy utánament. Tisztára mint egy régi moziban…
A férfi a cseppfoltos ablakon bámul kifelé, a nő az élettelen szemek pillantásait igyekszik elkapni.
– Részvétem – motyogja.
– Valószínűleg ezt sem gondolod komolyan – jegyzi meg a férfi epésen. – Mindketten tudjuk, hogy nem fogadtak el bennünket.
– De azt talán még kevésbé, hogy otthagytál érte az eljegyzés után – emlékezik vissza a nő. – Amúgy meg az ember szerethet úgy is, hogy őt nem szeretik.
– Igazad lehet.
A nő szavai a semmiből furakodnak elő, és nem tűnnek el attól, hogy kibámul az ablakon:
– Én szerettelek.
– Tudom. – Pálmafa mintás sortján a férfi összekulcsolja ujjait, és lehorgasztott fejjel bámulja őket. A kezeket, amik egyszer megbocsáthatatlanul elengedtek egy másikat.
– De cserbenhagytál – pihegi a nő. – Őket választottad, pedig a miénk is lehetett volna.
– Elküldtél. Mit kellett volna tennem?
– Talán most négyen utaznánk itt…
– Nem lettem boldogabb, ha érdekel. Minden megváltozott. Felelősséget kellett vállalnom. Négy éve még csak egy kis suhanc voltam.
– Most is az vagy – jelenti ki a nő az ülésében fészkelődve. – Pont ugyanaz.
– Ahogy te is.
– Talán. De már semmi más nem a régi.
– A régi még eljöhet újból. De nem is muszáj, hogy minden a régi legyen…
– Van, aminek muszáj annak maradnia.
Mindketten a lábaikon alvó Picurra néznek. Az első náluk töltött éjszakáján ugyanígy feküdt rajtuk, lábfejeiken akkor is érezték a szuszogását. Apró volt, épp csak eltakarta testével a lábaikat. Akkor döntötték el, hogy Picur lesz a neve – még akkor is, ha egyszer felnő majd. És minden megváltozik.