A lány a mai napig emlékezett rá, hogy milyen érzés volt érettségizni. Hogy görcsben állt a gyomra és rettegett, mert tudta mennyi minden múlik ezen a pár dolgozaton. Utólag már csak nevetve legyintett, jaj, hogy az? Könnyű volt, te se félj – tanácsolta a barátainak bíztatóan, de akkor a félelem gúzsba kötötte a szívét. A történelemtől félt a leginkább, hisz az a múltját képezte, illő volt tudnia, hogy a hazája, hogyan jutott el idáig. Ha itt hibázott az rányomta a bélyeget egy életre. Talán túl gondolta, talán nem, sose derült ki, hogy mi lett volna, ha hatalmas hibát vét miközben öt tanár és az elnök árgus szemekkel figyelik.
– Nem fog menni – csuklott el a lány hangja és a könnyein keresztül nézett a nagymamájára. – Úgy érzem a gondolatok egymást kergetik a fejemben és megpróbálják kilökni onnan azt, amire szükségem van!
– Gyere, csüccs, ide le – paskolta meg maga mellett a hintát a hajhálót viselő, krumplit pucoló nagymama, majd ráncos kezébe fogta az unokája izzadságtól csillogó kezeit. – Melyiktől félsz a legjobban?
– A második világháború. Te éltél már akkor ugye?
– Igen! Elmesélek neked egy történetet, hogy én, hogyan éltem meg azt az időszakot rendben? A mai napig a fülemben cseng, ahogy az orosz katonák csizmás lábukat a földhöz csapták miközben átvonultak a falun, ezzel rettegésben tartva az összes lakót. Alig voltam 5 éves, de az ilyet nem felejti el az ember, élete végéig elkíséri. Volt köztük egy német katona, Ivánnak hívták, a mi istállónkban lett elszállásolva és az egyik nap hozott nekem egy csokimikulást, meg a gitárját. Nem féltem tőle, ő jó ember volt, így hát mikor arra kért táncoljak, táncoltam. Tánco vatyi Magduska – mondta, én pedig kacagtam és táncoltam. Én legalábbis úgy emlékszek, hogy ezt mondta. Egyszer megmentett minket, egy csapat részeg katona rontott be hozzánk az éjszaka közepén. A falon ott függött egy fénykép édesanyámról, ők pedig egyre csak követelték a bárizsnyát. Hol a bárizsnya hol van? A helyzet annyira eldurvult, hogy lövés dördült, a golyó dédnagyapád lába mellett fúródott a földbe…
– De hát ez borzalmas – fakadt ki a lány kerekre nyílt szemekkel. – Ez, hogy segítene rajtam, az érettségin?
A nagymama tekintete a távolba révedt és a lány tudta, hogy ez most nem róla szólt igazából. Hanem a nagyiról. Ő csak meg akarta mutatni, hogy voltak szép pillanatok is azokban a nehéz időkben. Megmutatni, hogy a sötétség után, mindig kisüt a nap, hogy a remény végtelen erejű és örökké égő.
– Egy hős vagy nagyi – szorította meg a mamája kezét, mire az melegen rámosolygott, de a szemei könnyben úsztak. – Ti vagytok az igazi hősök!
– Minden korszaknak megvan a maga nehézsége és mi mindannyian hősök vagyunk! A te csatád most az érettségi és tudom, hogy remekelni fogsz! Okos csodálatos lány vagy, csak ezt néha elfelejted!
Mikor a lány a szóbelin tételt húzott, már nem félt annyira, mert tudta, hogy legyen bármilyen is az eredmény, a világnak nem lesz vége. Ha most nem, majd legközelebb sikerülni fog.
– Melyik tételt húzta?
A lány lepillantott, kimondta a tétel számát és a szíve nagyot dobbant, amikor a történelem tanára átnyújtotta a borítékot. Az asztalához sétált leült és a borítékot kibontva felkészítette magát.
Mutassa be a II. világháborút kiváltó okokat és annak következményeit. Feleletében térjen ki arra is, hogy a háború miként hatott az országban élő emberekre.
A lány testét hullámokban járta át a megkönnyebbülés és mosolyogva látott neki egy nehéz idő kifejtésének és akkor még nem is tudta, hogy az, amitől a legjobban félt vált azzá, amiből a legjobban teljesített. Amitől félünk néha talán nem is annyira félelmetes, csak tudni kell túllendülni rajta és átvenni az irányítást. Akkor garantált a siker.
