Pintér Illangó
Az út
Kényelmesen feküdtem, hallgattam a lágy zenét, ami kívülről hallatszódott. Kellemes és lágy volt a kanapé, én pont beleillettem. Meg sem mozdultam kényelmemben, úgy ütöttem el az időt semmittevéssel. Egyszerre viszont minden olyan furcsa lett.
Ott voltam egy cső előtt. Nem is vagyok benne biztos, hogy egyáltalán tényleg cső lehetett-e, csak annyit tudok, sötét szűk és nedves volt. Semerre nem látszott más útvonal. Felettem tető, alattam padló, előttem az a csőszerű izé. És mögöttem? Azt nem tudom.
Úgy éreztem valami nyom, hogy induljak már el. Kívülről rejtelmes hangok hallatszottak, de vegyült beléjük egy kis ismerős zaj is. Csak az maradt meg régi otthonomból, minden egyéb elváltozott körülöttem.
Lassan kétségbe estem. Hol a régi házam? Ahol minden olyan puha, meleg? Ahol semmi sem zavar? Most meg! Egyre csak nyom az a valami! Lentebb ereszkedtem egy kicsit, óvatosan, nehogy valamelyik kanyar után valami rémség ugorjon rám. Féltem. Nem láttam a kiutat. Igazából az orromig sem láttam. Lehasaltam, hogy beférjek az apró járatba, de így is nehezen juthattam csak előre. Éreztem, hogy szűkül az alagút, ezért rémülten vissza akartam fordulni, de már nem volt visszaút. Beszorultam egy irányba. Minden régi jó érzésnek, az én idillemnek vége szakadt, mintha ollóval vágták volna el hirtelen. Mi történik velem? Az ismeretlen ijesztő!
Megtorpantam, nem akartam előrébb haladni, de az a kívülről jövő erő továbbra is tuszkolni akart lefelé. Akármennyire is szerettem volna, nem tudtam ellen állni nyomásának. Mint egy fúró, tőrtem előre, ám a falak szorításától nem igen ment haladnom. Végig akartam gondolni, hogy kerültem én ide, de nem voltam rá képes. Folyamatosan a közlekedéssel voltam elfoglalva, ez töltött be teljesen.
Most végképp elakadtam, magamtól nem tudtam semerre sem jutni, de az a valami taszított egyet rajtam és eggyel még bentebb jutottam az alagútba. Miért csinálták ezt vajon ilyen szűknek?!
Már azt hittem, végleg elvesztem egy vonalú labirintusomban, amikor valami kicsi fénycsóvát vettem észre az út végén. Újult erővel tuszkoltam magamat, és úgy látszott, így gondolta az a valami is, hogy közel már a vég, mert iszonyú erővel tolt előre. Ám hirtelen megakadtam megint. Ott volt előttem a fénycsóva egy karnyújtásnyira, ám a kezem beszorult alám. Azt hittem nem bírom tovább, megfulladok, összelapulok, de az a valami nem értett velem egyet és lökött, ahogy csak bírt.
Elérem a kijáratot. Pontosabban már nem voltam teljes egészében abban a csőben. De nem is a régi szép életterembe tértem vissza, hanem egy hangos, vakító világba. Nem tudtam ezt az új helyet rendesen szemrevételezni, mert még mindig a többi részem kiszabadításán zakatolt az agyam, az alsótestemet még fogva tartotta a cső.
Hirtelen kívülről is megragadtak és húzni kezdtek. Szétszakadok, jaj! De végre elengedett a járat és egyszerre egy ismeretlen, tág világba kerültem! Minden zsongott körülöttem. A meglepetéstől ordításba kezdtem. Mindenből a kellemes régit akartam. Nem ezt a zűrzavart!
Ekkor egy ismerős hangot hallottam ki a ricsajból. De még ez a hang sem a szokott langyosan tompán, hangzott, hanem tisztán, élesen, és örömmel tele:
– Hát, végre megszülettél, gyermekem!? – ölelt magához melegen édesanyám karja.
Pintér Illangó, 12 éves